5. rész - Munkalehetőség

Lassan 4 hete vagyok a fiúkkal, szerencsére még nem buktunk le. Ebben az időben szinte mindenről megjegyeztem, hogy hol találom, mondhatni otthonosan mozogtam náluk. Én tartom fejben, hogy mikor hova kell menniük; főzök, mosok, takarítok. Kezd olyan érzésem lenni, mintha én lennék az anyja két eszetlen kölyöknek, akiket még mindig a szoknya mellett kell tartani. Lehet, hogy furán hangzik, de kifejezetten örülök neki, hogy velük vagyok. Mert bár tényleg nagyon bunkók és idióták tudnak lenni, legtöbbször mégis kedvesek és odafigyelnek rám. Nem cselédként tekintenek rám, ahogy arra eleinte céloztak, hanem lakótársként… aki a legtöbb házimunkát elvégzi helyettük. Ők dolgoznak, én rendet tartok. Nekem sem ártana valami munka, de eddig nem igazán jártam sikerrel, mivel tényleges képzettségem nincs, csak egy érettségit tudhatok magaménak. Bármit is fogok csinálni, azt jó lenne minél hamarabb megtalálni, mert nem szeretnék sokáig a nyakukon lógni…

            Épp a szokásos hétvégi bevásárló-körutamon járok boltról boltra. Ha én nem venném meg a szükséges dolgokat, akkor az a két táncos lábú biztosan éhen halna, vagy legalábbis instant kajákon élnének. Hogy én milyen jó fej vagyok… és figyelmetlen is egyszerre. Annyira belemerültem a listámba, hogy nem is néztem az utat, csak mentem előre, míg fel nem kenődtem valakire. „Remek, szokás szerint…” –morgolódtam magamban.

   - Elnézést! – mélyen meghajoltam, bár a zacskók majdnem elhúznak, annyira nehezek.

   - Semmi gond. Ön jól van?

   - Igen, köszönöm. Akkor, viszlát! – igyekeznem kell tovább, ha időben haza akarok érni. Hm, haza… fura ezt mondani egy olyan lakásra, ami nem az enyém és szinte idegenekkel lakok együtt.

   - Várjon, kérem!

   - Segíthetek valamiben?

   - Ami azt illeti… Nem dolgozna nekem?

   - Tessék?! – jó, ez most vagy egy nagyon rossz vicc, vagy… Nem, ilyen könnyen nem pottyanhat az ölembe egy munkalehetőség. – Sajnálom, de sietnem kell.

   - Komolyan gondoltam. Pont olyan, amilyen lányt keresek.

   - Még mielőtt belekezdene, kérem, inkább hagyjuk. Nem érek rá fura, ismeretlen alakokkal beszélgetni.

   - Legalább hallgasson meg! Csak 5 percet kérek, annyi ideje biztosan van.

   - Nem szoktam idegenekkel társalogni… – de sajnos szükségem van a munkára, azért kénytelen leszek őt meghallgatni – Miről lenne szó?

   - Mit szólna hozzá, ha beülnénk valahova megbeszélni?

   - Rendben, de nincs túl sok időm, várnak otthon.

   - Gyors leszek.

Egy közeli kávézóban ültünk le. Ő egy tejes kávét rendelt, én pedig csak egy teát, nem vagyok oda a kávéért. Percekig csak csöndesen ücsörögtünk, egyikünk sem szólalt meg. Tisztára olyan volt, mint a filmekben látható első randi… csak mi nem azért jöttünk ide. Azt sem igazán tudom, hogy miért is mentem bele, mert normál esetben nem álltam volna le egy ilyen személlyel, akiről azt se tudom, hogy ki fia-borja, de sajnos a szükség nagy úr, kell a munka.

   - Tehát, miről lenne szó? – törtem még végül a már-már kínos némaságot.

   - Modell-ügynök vagyok, íme a névjegyem. Lányokat keresek autó- illetve motorshowkhoz, versenyekhez.

   - Miért én kellek hozzá?

   - Mert önnek remek alakja van, elég magas és csinos. Természetesen nem erőltethetek önre semmit, de örülnék neki, ha velünk dolgozna.

   - Mindenkivel ezt csinálta? Ismeretlenül leszólította őket és várta, hogy bedőljenek önnek? Csak mert én nem fogok. Még ha jól is fizetne, akkor se mennék bele.

   - Kisasszony, kérem, higgyen nekem, nem akarok rosszat.

   - Akkor sem. – leraktam az asztalra a teám árát, felkaptam a szatyrokat a táskámmal együtt és elindultam kifelé – Viszlát.

   - Kérem, legalább a nevét mondja el…

Az ajtóban megtorpantam. Nem tudom, hogy azért-e, mert belém hasított a felismerés, hogy talán sose lesz még egy ilyen könnyen jött lehetőségem vagy azért, mert épp most készül belépni az épületbe az a személy, aki szintén nagyban hozzá járult az utazásomhoz, aki miatt ide akartam jönni. Ha röviden akarnám összefoglalni, hogy mit is érzek most, akkor azt hiszem, az ájulás kerülget…

Gyorsan visszaültem a helyemre, hogy még véletlenül se fussak vele össze, mert akkor biztosan valami hülyeséget csinálok vagy mondok… és nem szeretném leégetni magam a fél város előtt azzal, hogy pont neki vallok szerelmet, vagy valami hasonló.

   - Legyen. – a pillanat hevében döntöttem, talán meg is bánom, de szükségem van a munkára és a pénzre. – Mit kell csinálnom? Mikor kezdhetek? Mennyi a fizetés?

   - Nos…

A férfi nagyjából fél óra alatt elmondott mindent, amire akkor épp kíváncsi voltam. Amint a kis megbeszélésünknek vége lett, egyből siettem vissza a fiúk lakásába, hogy elújságolhassam nekik a nagy hírt. Főztem nekik finom vacsorát, még egy-egy doboz sört is hoztam, hogy legyen mivel koccintani…

   - Mmm, minek van ilyen isteni illata? – Mika volt az első, aki megjelent a konyhában.

   - Szia! A kedvenceiteket készítettem, mert ma este ünneplünk.

   - Mit is? – előkerült Hwan is.

   - Azt, hogy végre találtam munkát.

   - Akkor itt hagysz minket? – Min Jun szomorkásan ült le az egyik székre.

   - Igen, de nem azonnal. Csak akkor, ha elég pénzem lesz elköltözni.

   - Mi lesz a dolgod? – Shinhwan is helyet foglalt és magához vett egy tányért.

   - Modell leszek autós és motoros bemutatókon, versenyeken.

   - Ugye… ugye tudod, hogy ez mit jelent?- Hwannie ijedten nézett a szemembe.

   - Azt hiszem… Ott állok a járművek mellett és mosolygok.

   - Röviden valóban ennyi.

   - És mi lenne a hosszabb verzió, Mika-chan?

   - Tulajdonképp most csináltál prostit magadból. – fintorogva könyökölt az asztalra.

   - Hogy mi?

   - Jól hallottad, most bocsájtottad áruba a tested.

   - Nem! Vagyis lehet, de… nem tehetek róla. Túl gyorsan történtek a dolgok és a pillanat hevében döntöttem úgy, hogy elvállalom. Istenem, mit tettem?!

   - Mégis mi tudott ennyire kizökkenteni? – Shin kérdőn nézett rám, úgy, mintha bármit képes lenne megtenni ezért az egy válaszért.

   - Ő…

   - Ki az az ő?

   - Az egyetlen személy, aki mindennél és mindenkinél fontosabb nekem, habár ő erről nem tud.

   - Vagyis?

   - Ezt még senkinek se mondtam el, még otthon sem.

   - Akkor nem muszáj.

   - Egy énekes, akit akár nevezhetnék az első szerelmemnek is, de ez meglehetősen nagy túlzás lenne, ezért inkább maradjunk annyiban, hogy nagyon kedvelem. Igen, kérdezhetnétek, hogyan kedvelhetek valakit, akit nem is ismerek személyesen, de nem ez a fanok dolga? Bár, nem tartom magam igazán fannak se, mert annál többet érzek iránta. Szóval… igazság szerint fogalmam sincs, hogy milyen „kapcsolatom” van vele, de egy biztos, nagyon fontos része az életemnek.

   - Azért nem akarod elmondani a nevét, mert esetleg ismerhetjük?

   - Nos… igen.

   - Tehát vagy Loen-es vagy SM-es. Hm…?

   - Aish! Túl sokat mondtam, inkább hagyjuk. Elmegyek hétfőn az ügynökséghez, megnézem hogyan működnek a dolgok, és ha nem tetszik, akkor fel is mondok.

   - Helyes döntés.

Vacsora után koccintottunk a sörökkel, beszélgettünk még egy kicsit, hogy kinek hogyan telt a napja, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én maradtam mosogatni, rendet rakni a konyhában, a fiúk pedig letusoltak, aztán el is tűntek, ki-ki a maga szobájában… ami mellesleg elég meglepő számomra, mivel amióta itt vagyok, azóta mindig együtt khm… aludtak, maradjunk ennyiben. Dolgom végeztével én is vettem egy forró fürdőt és elvonultam a kanapéra aludni. Nem a legkényelmesebb, de egész jól meg lehet szokni. Hamarosan úgyis lehet saját ágyam, ha összejön a meló… ha összejön.