Majdnem
egy órámba került, mire megkaptam a csomagomat. A rendszerben lehetett valami
probléma, mert nem csak én jutottam hozzá ilyen későn, de ami a lényeg, hogy
megkaptam és végre indulhatok a szállodámba. Nem a legköltségkímélőbb megoldás
egy hotel, de valahol aludnom kell legalább az első pár éjszakában, amíg nem
találok valami albérletet, meg persze munkát.
Szereztem
egy taxit, ami bevitt a belvárosba. Halvány lilám sincs arról, mégis hova
menjek, vagy mit csináljak, de egy térképpel és a nagyjából társalgási szintű koreai
tudásommal csak nem veszhetek el… remélhetőleg.
A
nagy papírlapot fürkészve kóboroltam az utcákon, nem figyelve előre, ezért több
embernek is nekimentem… nem győztem hajlongani és bocsánatot kérni. Remek, jól
kezdődik az első napom Koreában. De nem adhatom fel, meg kell találnom a helyem
itt… pont itt.
-
Elveszettnek tűnsz, segítsek? – egy fiú lépett oda mellém. Olyasmi korú lehet,
mint én, de az ő nyelvtudása sokkal jobb az enyémnél.
- Meg tudnád mondani, hol találom ezt a
hotelt. – a kezébe nyomtam a cetlit, amire fel van írva a neve és a címe.
- Persze, gyere velem. – elvette a
bőröndömet – Kövess!
Félve
ugyan, de utána mentem, mert nem tehettem mást. „Kedves srácnak tűnik, de mi van, ha a külső és az első benyomás
csalóka?” – kicsit elkalandoztam, nem figyeltem az utat, ezért nekimentem a
hátának és a földre rogytam.
- Elnézést!
– felpattantam a földről és megint meghajoltam, ma már talán századjára.
- Semmi gond, de te jól vagy?
- Igen, köszönöm.
- Mellesleg a nevem Hwan Min Jun. Téged hogy
hívnak? – felém nyújtotta a kezét, melyet örömmel fogadtam el.
- Kim Hye Na, Hanna.
- Hanna? Ez nem…
- Félig magyar vagyok. – mosolyogtam rá.
- Szóval te is…
- Is?
- Apukám japán.
- Tényleg? Nem gondoltam volna…
- Nyugi, ránézésre én se mondtam volna meg,
hogy félvér vagy. Miért jöttél ide?
- Megtalálni önmagam… azt hiszem.
- Szép cél, de miért pont itt?
- Úgy érzem, hogy ha valahol, akkor Koreában
jobban otthon vagyok. Magyarországon is jó meg minden, de… mégsem annyira.
Kívülállónak érzem magam, egy szörnynek… nem vagyok oda való.
- Nem lehetett könnyű hátrahagynod a
családodat.
- Valóban nem, de muszáj volt. 4 éven
keresztül ezért dolgoztam annyit, még egyetemre se mentem…
- Tessék?
- Jól hallottad, a munkát választottam a
tanulmányaim folytatása helyett. Tudom, hogy nem helyes, de szükség törvényt bont.
- Hogy mi mit csinál?
- Oh… bocsi. – zavaromban megvakartam
tarkómat – A célomért cserébe fel kellett áldoznom a tanulást.
- Ha jót akarsz magadnak, ezt itt ne
hangoztasd…
- Miért?
- Minél szorgalmasabban, keményebben
tanulsz, annál feljebb juthatsz a ranglétrán. Legalábbis az idősebbek ezt
mondják mindig.
- Értem… Köszönöm a jó tanácsot.
- Igazán nincs mit. De… mivel fogsz
foglalkozni?
- Hát… ezt sajnos nem tudom, pedig kéne
munka, mert csak 2-3 éjszakát tudok a hotelben maradni. Utána vagy a park, vagy
mehetek haza… amit nem akarok.
- Hm… Mit szólnál hozzá, ha velem laknál?
- T-Tessék? N-nem, köszi. Fura lenne, ha egy
idegen fiúval költöznék össze… és a szüleidnek sem hiszem, hogy tetszene az
ötlet.
- Külön élek tőlük, és nem vagyok idegen.
Ismerlek már vagy… - az órájára pillantott – kerek 15 perce. Ez már komoly idő…
ráadásul nem jelentek rád veszélyt.
- Ezt meg hogy érted?
- Nos… ne ijedj meg, semmi halálos. Meleg
vagyok.
- Ez most komoly? - nagyokat pislogva mértem
őt végig párszor.
- Igen.
- Nem, akkor sem lehet. Nem élősködhetek
rajtad, hiszen…
- Hiszen mi?
- Én ajánlottam fel, ezért nem lenne
élősködés. Ráadásul, sokkal gazdaságosabb, nem fogyna el olyan hamar a pénzed. Ha
az úgy jó neked, akkor nem ingyen laknál velem. Elvégeznéd a házimunkákat,
főznél meg hasonlók, cserébe pedig lenne fedél a fejed felett. Na, mit mondasz?
- Nem is tudom… még mindig nem tartom jó
ötletnek.
- Hát jó… akkor csak elkísérlek a
szállodáig, ott pedig búcsút intünk egymásnak.
- Igazán köszönöm, hogy segíteni próbálsz,
de tudnom kell megállni a saját lábamon.
- Értem. Meg is érkeztünk. Érezd jól magad,
amíg csak tudod és találd meg, amiért jöttél. Szia!
- Szia és tényleg nagyon hálás vagyok. – egy
kicsit talán rosszul esett, hogy pont így kell elválnunk, de csak nem lehet
olyan nagy ez a város, hogy soha többé ne találkozzak vele… vagy mégis?
Remélem, még összefuthatok vele a közeljövőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése