6. rész - Su Min

Eljött a hétfő reggel, és vele együtt az első munkanapom. Egyszerre voltam izgatott, ideges és rémült. Nagyon megijedtem attól, amit a fiúk mondtak tegnap. Mi van, ha igazuk lesz, és tényleg olyat kérnek tőlem, amit normál körülmények között sem vállalnék el…? Félek, de ha önállósodni akarok, akkor muszáj elmennem és 100%-ot beleadni, ha valóban normális feladataim lesznek. A hétvégén a pasi azt mondta, hogy már ma lesz valami bemutató, szóval egyből beledobnak a mély vízbe. Hurrá…!

 

            Elveszettnek éreztem magam a város e részén, mivel leginkább csak a lakás és a kisbolt között mozogtam napi szinten. Abban reménykedtem, hogy nem fogok rögtön az első nap beégni azzal, hogy eltévedek és emiatt kések. De szerencsémre a fiúk voltak aranyosak, hogy rajzoltak nekem térképet és mindent leírtak mellé. Hol szálljak át és mire, merre menjek, stb. Az expohoz érve azonban megint elbizonytalanodtam…

   - Te vagy az új modell, ugye? – egy fiatal lány lépett elém.

   - Azt hiszem, igen. Meg tudnád mutatni, hogy merre kell menni?

   - Persze, gyere velem.

   - Köszi. Amúgy Kim Hye Na vagyok. – felé nyújtottam a kezem.

   - Jung Su Min, örvendek. – elfogadtam a gesztusomat.

   - Te mióta dolgozol itt?

   - 2 éve. Nem kell sokat szenvednünk a jó fizetésért. Bár… néha vannak fura alakok, de a bizti-boyok megoldják, ha szólsz nekik.

   - Szóval igaz lenne… - félhangosan gondolkodtam.

   - Mi?

   - Oh… Ismerőseim mondták, hogy tulajdonképp áruba bocsájtottam a testem.

   - Nos… bizonyos értelemben igaz. De csak akkor, ha hagyod magad. Ha nem akarod, hogy valami olyan történjen, akkor szólj a fiúknak és ők elintézik neked.

   - Ezt jó tudni. És miben kell lennünk?

   - A szervezőktől fogod megkapni az egyenruhádat minden rendezvény előtt. Ma kékben leszünk és Chevrolet-k mellett fogunk pózolni.

   - Tényleg?

   - Igen. Itt is vagyunk, ez a bázisunk. Le tudjuk rakni a táskáinkat, itt kapunk inni és enni is, bár utóbbit annyira nem.

   - Sztárok is szoktak ilyen helyekre járni?

   - Igen, de 30-40 perc után le szoktak lépni, mert menniük kell más helyekre a millió wonos mosolyukat villogtatni.

   - Értem. – csalódottan kémleltem a padlót.

   - Íme, a ruhád. – a kezembe nyomta a kupacot. Kihajtogattam őket és elszörnyedve emeltem magam elé – Ennyi?

   - Aha, talán sok?

   - Inkább kevés, nem szoktam mutogatni magam…

   - Jobb, ha hozzászoksz, mert ez a munka a kendőzetlen bájakról is szól.

   - Értem… - bevonultam a kis kabinba és átöltöztem. Hát, az biztos, hogy ilyet sose fogok utcára felvenni, túl sokat mutat.

   - Hm, jól áll. Gyere, mennünk kell a kocsikhoz.

   - Oké… - szótlanul követtem Su Mint. Nagyon félek, hogy már rögtön első nap valaki hozzám akar érni és emiatt problémázni fogunk. De simábban ment, mint gondoltam. Min sokat segített, terelgetett, hogy mit és hogyan csináljak. Csak ácsorogtam az autó mellett és mosolyogva fordultam a kamerák felé, ha arra kértek. Sok ismerős arcot láttam, színészeket, énekeseket, de szerencsére Őt nem. Ha Ő megjelent volna, teljesen biztos vagyok benne, hogy ott ájultam volna el.

   - Na, milyen volt az első nap?

   - Nem is olyan vészes, mint gondoltam. Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél. Nélküled tuti elbénáztam volna mindent.

   - Ugyan, semmiség. – legyintett – Merre mész haza?

   - A központban lakok két fiúval.

   - Két fiúval?? – úgy nézett rám, mintha legalábbis kínaiul beszélnék.

   - Igen. Hosszú sztori és nem is beszélhetek róla. De ha minden jól megy, akkor hamarosan külön tudok tőlük költözni.

   - Hm… Tudod, én épp lakótársat keresek. Nem szeretnél esetleg…

   - Hát… meg kell beszélnem a srácokkal, de tényleg jobb lenne egy lánnyal lakni, aki megérti, hogy ha a hónap bizonyos részében hisztis vagyok és hasonló hülyeségek, mint 2 pasival, akik tulajdonképp csak cselédként használnak. Szóval, ha adsz egy telefonszámot… oh, hogy nekem még nincs is itteni mobilom, akkor találkozhatnánk holnap valahol, ha gondolod.

   - Nem is rossz ötlet. Mit szólnál a CS kávézóhoz?

   - Akár… - miért pont ott? Mi lesz, ha megint besétál? Akkor… Bele se merek gondolni…

   - Nekem most mennem kell, holnap találkozunk. Szia! – mosolyogva köszönt el tőlem. Még intettem felé párat, aztán én is elindultam hazafelé.

            A fiúk nem igazán örültek neki, hogy ilyen hamar elmegyek tőlük, de megértették, hogy jobb lesz nekem egy lány mellett. Ráadásul így nem kellett attól félni, hogy lebukunk. Megígértem nekik, hogy amikor csak lesz időm, meglátogatom őket, és ha lesz jegyem, akkor adok nekik és így el tudnak jönni a jó kocsik közé. Holnap után el is kezdek átcuccolni, hogy minél hamarabb megszokjam az új helyet.

5. rész - Munkalehetőség

Lassan 4 hete vagyok a fiúkkal, szerencsére még nem buktunk le. Ebben az időben szinte mindenről megjegyeztem, hogy hol találom, mondhatni otthonosan mozogtam náluk. Én tartom fejben, hogy mikor hova kell menniük; főzök, mosok, takarítok. Kezd olyan érzésem lenni, mintha én lennék az anyja két eszetlen kölyöknek, akiket még mindig a szoknya mellett kell tartani. Lehet, hogy furán hangzik, de kifejezetten örülök neki, hogy velük vagyok. Mert bár tényleg nagyon bunkók és idióták tudnak lenni, legtöbbször mégis kedvesek és odafigyelnek rám. Nem cselédként tekintenek rám, ahogy arra eleinte céloztak, hanem lakótársként… aki a legtöbb házimunkát elvégzi helyettük. Ők dolgoznak, én rendet tartok. Nekem sem ártana valami munka, de eddig nem igazán jártam sikerrel, mivel tényleges képzettségem nincs, csak egy érettségit tudhatok magaménak. Bármit is fogok csinálni, azt jó lenne minél hamarabb megtalálni, mert nem szeretnék sokáig a nyakukon lógni…

            Épp a szokásos hétvégi bevásárló-körutamon járok boltról boltra. Ha én nem venném meg a szükséges dolgokat, akkor az a két táncos lábú biztosan éhen halna, vagy legalábbis instant kajákon élnének. Hogy én milyen jó fej vagyok… és figyelmetlen is egyszerre. Annyira belemerültem a listámba, hogy nem is néztem az utat, csak mentem előre, míg fel nem kenődtem valakire. „Remek, szokás szerint…” –morgolódtam magamban.

   - Elnézést! – mélyen meghajoltam, bár a zacskók majdnem elhúznak, annyira nehezek.

   - Semmi gond. Ön jól van?

   - Igen, köszönöm. Akkor, viszlát! – igyekeznem kell tovább, ha időben haza akarok érni. Hm, haza… fura ezt mondani egy olyan lakásra, ami nem az enyém és szinte idegenekkel lakok együtt.

   - Várjon, kérem!

   - Segíthetek valamiben?

   - Ami azt illeti… Nem dolgozna nekem?

   - Tessék?! – jó, ez most vagy egy nagyon rossz vicc, vagy… Nem, ilyen könnyen nem pottyanhat az ölembe egy munkalehetőség. – Sajnálom, de sietnem kell.

   - Komolyan gondoltam. Pont olyan, amilyen lányt keresek.

   - Még mielőtt belekezdene, kérem, inkább hagyjuk. Nem érek rá fura, ismeretlen alakokkal beszélgetni.

   - Legalább hallgasson meg! Csak 5 percet kérek, annyi ideje biztosan van.

   - Nem szoktam idegenekkel társalogni… – de sajnos szükségem van a munkára, azért kénytelen leszek őt meghallgatni – Miről lenne szó?

   - Mit szólna hozzá, ha beülnénk valahova megbeszélni?

   - Rendben, de nincs túl sok időm, várnak otthon.

   - Gyors leszek.

Egy közeli kávézóban ültünk le. Ő egy tejes kávét rendelt, én pedig csak egy teát, nem vagyok oda a kávéért. Percekig csak csöndesen ücsörögtünk, egyikünk sem szólalt meg. Tisztára olyan volt, mint a filmekben látható első randi… csak mi nem azért jöttünk ide. Azt sem igazán tudom, hogy miért is mentem bele, mert normál esetben nem álltam volna le egy ilyen személlyel, akiről azt se tudom, hogy ki fia-borja, de sajnos a szükség nagy úr, kell a munka.

   - Tehát, miről lenne szó? – törtem még végül a már-már kínos némaságot.

   - Modell-ügynök vagyok, íme a névjegyem. Lányokat keresek autó- illetve motorshowkhoz, versenyekhez.

   - Miért én kellek hozzá?

   - Mert önnek remek alakja van, elég magas és csinos. Természetesen nem erőltethetek önre semmit, de örülnék neki, ha velünk dolgozna.

   - Mindenkivel ezt csinálta? Ismeretlenül leszólította őket és várta, hogy bedőljenek önnek? Csak mert én nem fogok. Még ha jól is fizetne, akkor se mennék bele.

   - Kisasszony, kérem, higgyen nekem, nem akarok rosszat.

   - Akkor sem. – leraktam az asztalra a teám árát, felkaptam a szatyrokat a táskámmal együtt és elindultam kifelé – Viszlát.

   - Kérem, legalább a nevét mondja el…

Az ajtóban megtorpantam. Nem tudom, hogy azért-e, mert belém hasított a felismerés, hogy talán sose lesz még egy ilyen könnyen jött lehetőségem vagy azért, mert épp most készül belépni az épületbe az a személy, aki szintén nagyban hozzá járult az utazásomhoz, aki miatt ide akartam jönni. Ha röviden akarnám összefoglalni, hogy mit is érzek most, akkor azt hiszem, az ájulás kerülget…

Gyorsan visszaültem a helyemre, hogy még véletlenül se fussak vele össze, mert akkor biztosan valami hülyeséget csinálok vagy mondok… és nem szeretném leégetni magam a fél város előtt azzal, hogy pont neki vallok szerelmet, vagy valami hasonló.

   - Legyen. – a pillanat hevében döntöttem, talán meg is bánom, de szükségem van a munkára és a pénzre. – Mit kell csinálnom? Mikor kezdhetek? Mennyi a fizetés?

   - Nos…

A férfi nagyjából fél óra alatt elmondott mindent, amire akkor épp kíváncsi voltam. Amint a kis megbeszélésünknek vége lett, egyből siettem vissza a fiúk lakásába, hogy elújságolhassam nekik a nagy hírt. Főztem nekik finom vacsorát, még egy-egy doboz sört is hoztam, hogy legyen mivel koccintani…

   - Mmm, minek van ilyen isteni illata? – Mika volt az első, aki megjelent a konyhában.

   - Szia! A kedvenceiteket készítettem, mert ma este ünneplünk.

   - Mit is? – előkerült Hwan is.

   - Azt, hogy végre találtam munkát.

   - Akkor itt hagysz minket? – Min Jun szomorkásan ült le az egyik székre.

   - Igen, de nem azonnal. Csak akkor, ha elég pénzem lesz elköltözni.

   - Mi lesz a dolgod? – Shinhwan is helyet foglalt és magához vett egy tányért.

   - Modell leszek autós és motoros bemutatókon, versenyeken.

   - Ugye… ugye tudod, hogy ez mit jelent?- Hwannie ijedten nézett a szemembe.

   - Azt hiszem… Ott állok a járművek mellett és mosolygok.

   - Röviden valóban ennyi.

   - És mi lenne a hosszabb verzió, Mika-chan?

   - Tulajdonképp most csináltál prostit magadból. – fintorogva könyökölt az asztalra.

   - Hogy mi?

   - Jól hallottad, most bocsájtottad áruba a tested.

   - Nem! Vagyis lehet, de… nem tehetek róla. Túl gyorsan történtek a dolgok és a pillanat hevében döntöttem úgy, hogy elvállalom. Istenem, mit tettem?!

   - Mégis mi tudott ennyire kizökkenteni? – Shin kérdőn nézett rám, úgy, mintha bármit képes lenne megtenni ezért az egy válaszért.

   - Ő…

   - Ki az az ő?

   - Az egyetlen személy, aki mindennél és mindenkinél fontosabb nekem, habár ő erről nem tud.

   - Vagyis?

   - Ezt még senkinek se mondtam el, még otthon sem.

   - Akkor nem muszáj.

   - Egy énekes, akit akár nevezhetnék az első szerelmemnek is, de ez meglehetősen nagy túlzás lenne, ezért inkább maradjunk annyiban, hogy nagyon kedvelem. Igen, kérdezhetnétek, hogyan kedvelhetek valakit, akit nem is ismerek személyesen, de nem ez a fanok dolga? Bár, nem tartom magam igazán fannak se, mert annál többet érzek iránta. Szóval… igazság szerint fogalmam sincs, hogy milyen „kapcsolatom” van vele, de egy biztos, nagyon fontos része az életemnek.

   - Azért nem akarod elmondani a nevét, mert esetleg ismerhetjük?

   - Nos… igen.

   - Tehát vagy Loen-es vagy SM-es. Hm…?

   - Aish! Túl sokat mondtam, inkább hagyjuk. Elmegyek hétfőn az ügynökséghez, megnézem hogyan működnek a dolgok, és ha nem tetszik, akkor fel is mondok.

   - Helyes döntés.

Vacsora után koccintottunk a sörökkel, beszélgettünk még egy kicsit, hogy kinek hogyan telt a napja, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én maradtam mosogatni, rendet rakni a konyhában, a fiúk pedig letusoltak, aztán el is tűntek, ki-ki a maga szobájában… ami mellesleg elég meglepő számomra, mivel amióta itt vagyok, azóta mindig együtt khm… aludtak, maradjunk ennyiben. Dolgom végeztével én is vettem egy forró fürdőt és elvonultam a kanapéra aludni. Nem a legkényelmesebb, de egész jól meg lehet szokni. Hamarosan úgyis lehet saját ágyam, ha összejön a meló… ha összejön. 

4. rész - Takarítás

Nagyon meglepődtem, mikor meghallottam az idegen hangot és csak hirtelen felindulásból, pillanatnyi ötlettől vezérelve mondtam azt, hogy táncpartnerek leszünk. Nem akarom, hogy félreértés legyen belőle.

   - A táncpartnere vagyok. Örülök a találkozásnak, a nevem Kim Hye Na, Hanna.

   - Valóban? Én Cho Shinhwan vagyok.

   - Hwan, ne értsd félre, nem a táncpartnerem, hanem a lakótársam… vagyis lakótársunk.

   - Mióta is?

   - Ma óta.

   - És miért?

   - Mert jól jöhet, ha valaki néha kitakarítja a lakást.

   - Hé, nem cselédnek megyek, hanem azért, hogy legyen hol laknom! Az, hogy rendet rakok, már csak plusz dolog. – még mit nem! Nem leszek a szolgálójuk, akkor inkább hazamegyek.

   - Értem… vagyis nem, de ez a te esetedben nem újdonság. Ugye azzal tisztában vagy, hogy egyikünk cége sem fogja megengedni, hogy ő velünk legyen.

   - Amiről nem tudnak, az nem fáj…

   - Titokban akarsz engem tartani? – csattantam fel – Ezt mégis hogy tervezed? – melleim alatt összefontam karjaimat. Nem elég, hogy rabszolgának tekint, még rejtegetni is akar. Oké, hogy szükségem van egy helyre, de ez csak ideiglenes, nem akarok életem végig itt maradni. Ráadásul mi lesz, ha valaki átjön? Mindig el kell majd bújnom, nehogy megtaláljanak? Na, azt már nem! – Megmondtam, hogy nem jó ötlet, nem akarok senkinek se galibát. Inkább hazautazok.

   - Haza? – a Shinhwan nevű srác nagyon értetlenül nézett rám, kb. annyira, mint én az előbb, mikor megtudtam, hogy nem is tudhatnának a létezésemről.

   - Magyarországra.

   - Hova?

   - Te tényleg nem tudod, hogy hol van, vagy csak szórakozol velem? Oké, tényleg nem nagy ország és nem is valami híres, de ez azért elég kínos, nem gondolod?

   - Ha így folytatod, akkor nem egyezem bele, hogy velünk maradhass…

   - Tudod, nekem nem úgy tűnik, hogy te lennél a főnök. Inkább Min Jun hordja nálatok a nadrágot.

   - Honnan…? Elmondtad neki? – Hwan idegesen fordult az említett fiú felé. Nem értem, min van úgy kiakadva. Hacsak… na ne!

   - Álljunk meg egy szóra! Mika, ugyebár, te azt mondtad, hogy homoszexuális vagy… Ő lenne a „partnered”?

   - Igen. De ebben mi olyan meghökkentő?

   - Semmi-semmi… Szóval, akkor maradhatok?

   - Estére igen, a többi meg majd kiderül.

   - Köszönöm, Shinhwan. – mélyen meghajoltam előtte.

   - Nem szükséges ezt csinálnod, hagyjuk a formaságokat. Amúgy hova indultatok?

   - A boltba, hogy vegyünk tisztító szereket meg eszközöket, mert Mika elmondása szerint nálatok nincs.

   - Pedig van, csak nem tudja, hogy hol. – Hwan szemeit forgatva sóhajtott egyet – Látszik, hogy sose szokott takarítani…

   - Te csinálod helyette is, igaz?

   - Szerinted?

   - Gondolhattam volna. Akkor akár vissza is mehetünk takarítani. – megfogtam Min Jun vállait és elkezdtem befelé tolni. Nem hagyom, hogy most megússza, ha kell, a talpára kötözöm a felmosórongyot és úgy táncoltatom meg, ha már háttértáncos a drága…

            Mivel kettőnkkel már nem igazán tudott eredményesen ellenkezni, ezért végül Mika is belement abba, hogy legalább a saját szobáját kitakarítsa. Amíg ő ezzel foglalatoskodott, addig mi Hwannal elintéztük a lakás többi részét. Mire végeztünk, szinte letelt az egész nap. Hullaként dőltünk le egymás mellé a kanapén, alig volt erőnk megmozdulni.

   - Mond csak, Hye Na. – Shin felém fordította a fejét – Mihez akarsz kezdeni Koreában, miért jöttél ide?

   - Meg akarom találni önmagam, mert odahaza kívülálló voltam, egyszerűen nem illettem oda. Ami a munkát illeti… az biztos, hogy nem akarok életem végéig rajtatok élősködni, mint egy titkos kis szörnyeteg. Amint lehet, szeretnék valami munkát találni és egy albérlet is jó lenne.

   - Miben vagy jó, miket szeretsz csinálni?

   - Semmire se mondanám azt, hogy jó vagyok benne, de… szeretek olvasni, a különböző apróságok gyorsan megragadnak, mint például adatok, összegek, évszámok. Tudom, fura, de így van.

   - Értem… Majd Mikával körbekérdezünk, hátha van valahol valami neked való munka. Addig meg maradj itt és végezd a dolgod rendesen.

   - Igenis, főnökúr! – mosolyogva egyenesedtem fel – Ki megy először fürdeni?

   - Én! – vágta rá Min Jun egyből.

   - Nem, mert én. Te csak a saját zugodat pucoltad ki, de mi az egész lakást, ezért te leszel az utolsó.

   - Ne vesszetek össze ezen az apróságon. Hwan az első, te leszel a második, én meg a harmadik.

   - Oké…

   - Nyomás, Hwannie, vár a habfürdő. – nevetgélve húztam fel, hogy induljon el végre.

   - Ezt meg… Mika!

   - Meg se szólaltam, de szívesen csatlakozok, ha szeretnéd.

   - Jesszus, ezt ne előttem, ha lehet.

   - Nem is csináltunk semmit…

   - Várnak a habok, indulj vagy induljatok, nekem mindegy.

   - Mióta vagy te a főnök?

   - Amióta én vagyok a vendég. Mars!

Meg sem lepődtem azon, hogy a fiúk egyszerre tűntek el a fürdőben. Mivel nem akartam a furcsa hangokat, ezért inkább átmentem a konyhába, hogy csináljak nekik valami vacsorát, mert amennyi eszük van, képesek lennének csak instant kaján élni. Összeütöttem nekik egy finom zöldséglevest, amolyan magyaros módon, megterítettem az asztalt és dolgom végeztével kiültem a kanapéra. Gondoltam, amíg ők esznek, addig én majd tusolok. Na, ezt a tervemet jól keresztbe húzta valaki… A fiúk épp csak kijöttek a fürdőből, mikor valaki csengetett.

   - Azonnal menj a szobámba. – utasított Mika, miközben a pólójába próbált belebújni.

   - Oké, de ki lehet az ilyen későn?

   - Gőzöm sincs, de bújj el gyorsan. Hwan, nyitod?

   - Persze, már megyek is.

Gyorsan eltűntem Mika szobájában, de nem csuktam be teljesen az ajtót, résnyire nyitva hagytam, hogy halljam, ha elmegy az ember.

   - Szia… - üdvözölte Shinhwan az idegent.

   - Sziasztok!

   - Mi szél hozott?

   - Jöttem beszélgetni. Talán zavarok.

   - Ami azt illeti…

   - Jó lenne, ha most elmennél, épp aludni készültünk.

   - Nahát, Mika, milyen kedves fogadtatás.

   - Bocs, fáradt vagyok.

   - Akkor majd pár nap múlva, mikor megint ráérek, majd átjövök megint.

   - Addigra veszünk pár sört és mindent átdumálunk.

   - Jó éjt!

   - Sziasztok!

Amint gyanúsan nagy lett a csend, egyből kidugtam a fejem a résen… de nem láttam senkit. Előbújtam rejtekemből és kiosontam a nappaliba. A két fiú annyira elfáradt, hogy a kanapén dőltek le aludni. Összebújva feküdtek egymás mellett, Hwan Mika mellkasára tette a fejét. Olyan édesek voltak, hogy nem volt szívem felkelteni őket, pedig elvileg én aludtam volna a nappaliban, ők pedig valamelyik szobában. Halkan kimentem a konyhába, elpakoltam a cuccokat, a levest betettem a hűtőbe és elszaladtam tusolni. Eleve is gyorsan szoktam, de most még jobban igyekeztem, nehogy megint beállítson valaki, aki miatt órákig kéne a zuhanyzóban rostokolnom. Ahogy végeztem, rögtön mentem is vissza Mika szobájába, bebújtam az ágyába és szinte azonnal el is aludtam.

3. rész - Táncpartnerek?!

A recepciónál ácsorogva azon gondolkodtam, mi lett volna, ha elfogadom az ajánlatát. Tulajdonképp csak azért akarta, hogy vele menjek, hogy a cselédje legyek. Azt pedig másnak sem vállalom, nemhogy egy idegennek.

   - Kisasszony, sajnálom, de ilyen névre nem érkezett foglalás.

   - Tessék? Meg tudná nézni még egyszer?

   - Már háromszor is ellenőriztem. Igazán sajnálom, de nem tudjunk Önt fogadni.

   - Nincs esetleg egy szabad szoba?

   - Sajnálatos módon nincs.

   - Értem, köszönöm. – megragadtam bőröndömet és magam után húzva távoztam az épületből. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak mentem előre… nem figyeltem senkire és semmire… csak el akartam tűnni. Épp léptem volna le a járdáról, mikor valaki megfogta vállaimat és visszarántott.

   - Te meg miért nem figyelsz előre?

   - Min Jun… te…

   - Tudtam, hogy egyedül teljesen el lennél veszve, ezért követtelek. Majdnem elütöttek az előbb.

   - Köszönöm… - megpróbáltam visszatartani a sírást, de nem sikerült. – Nincs hova mennem…

   - De azt mondtad, hogy a hotelben van.

   - Azt mondták, hogy nem érkezett az én nevemre foglalás.

   - Az ajánlatom még mindig áll, ha érdekel.

   - Komolyan gondoltad?

   - Persze. Mindkettőnk jól járna vele. Neked lenne hol laknod, nekem pedig nem kéne a házmunkákkal foglalkoznom a munka mellett.

   - Hol dolgozol?

   - Háttértáncos vagyok.

   - Azta! Tényleg?

   - Igen. Akkor, jössz? – felém nyújtotta kezét.

   - Jelenleg nem vagyok olyan helyzetben, hogy egy ilyen lehetőséget visszautasítsak. Tehát igen, és nagyon köszönöm. – örömmel fogtam meg kezét.

   - Gyere, szerzünk egy taxit.

   - Igenis, főnökúr! – szalutáltam.

Fél óra alatt odaértünk a lakáshoz, ami egy új építésű társasház 5. emeletén volt. Kívülről remekül nézett ki, de belülről… mintha legalábbis atombombát robbantottak volna.

   - Itt meg…

   - Ne, ne is kérdezd.

   - Egyedül csináltál ekkora kupit vagy segítséggel?

   - Nos… is.

   - És tényleg azt hiszed, hogy mindezt én fogom feltakarítani… szólóban?

   - Hát… mivel itt szeretnél lakni, ezért gondolom.

   - Nagyon tévedsz. Nem szeretnék, de rá vagyok kényszerítve. A cseléded pedig nem leszek, szóval vagy beszállsz te is, vagy ilyen trutyiban fogsz élni továbbra is.

   - De… ez volt az egyetlen kikötésem azért cserébe, hogy itt lehess!

   - Tudom, és nem is mondtam, hogy nem csinálom meg. Viszont teljesen egyedül nem vagyok hajlandó, főleg úgy, hogy közöm sincs az egész kupachoz. Szóval…?

   - Oké…

   - Nagyon helyes. Hol találhatok takarító cuccokat?

   - Öhm… a boltban?

   - Nem mondod, hogy még azokat sem szoktál venni?

   - Pedig…

   - Oh, jézus! Akkor most azonnal megyünk megvenni őket. – megragadtam a csuklóját és magam után rángattam.

   - Azt se tudod, hol…

   - Dehogynem! Megfigyeltem a taxiból.

   - Aish!

   - Nocsak, Mika-chan! Ő meg ki? – egy másik fiú került elő szinte a semmiből.

   - Félreérted…

   - A táncpartnere vagyok. Örülök a találkozásnak, a nevem Kim Hye Na, Hanna.

   - Valóban? Én Cho Shinhwan vagyok. 

2. rész - Az első találkozás

Majdnem egy órámba került, mire megkaptam a csomagomat. A rendszerben lehetett valami probléma, mert nem csak én jutottam hozzá ilyen későn, de ami a lényeg, hogy megkaptam és végre indulhatok a szállodámba. Nem a legköltségkímélőbb megoldás egy hotel, de valahol aludnom kell legalább az első pár éjszakában, amíg nem találok valami albérletet, meg persze munkát.

Szereztem egy taxit, ami bevitt a belvárosba. Halvány lilám sincs arról, mégis hova menjek, vagy mit csináljak, de egy térképpel és a nagyjából társalgási szintű koreai tudásommal csak nem veszhetek el… remélhetőleg.

A nagy papírlapot fürkészve kóboroltam az utcákon, nem figyelve előre, ezért több embernek is nekimentem… nem győztem hajlongani és bocsánatot kérni. Remek, jól kezdődik az első napom Koreában. De nem adhatom fel, meg kell találnom a helyem itt… pont itt.

   - Elveszettnek tűnsz, segítsek? – egy fiú lépett oda mellém. Olyasmi korú lehet, mint én, de az ő nyelvtudása sokkal jobb az enyémnél.

   - Meg tudnád mondani, hol találom ezt a hotelt. – a kezébe nyomtam a cetlit, amire fel van írva a neve és a címe.

   - Persze, gyere velem. – elvette a bőröndömet – Kövess!

Félve ugyan, de utána mentem, mert nem tehettem mást. „Kedves srácnak tűnik, de mi van, ha a külső és az első benyomás csalóka?” – kicsit elkalandoztam, nem figyeltem az utat, ezért nekimentem a hátának és a földre rogytam.

   - Elnézést! – felpattantam a földről és megint meghajoltam, ma már talán századjára.

   - Semmi gond, de te jól vagy?

   - Igen, köszönöm.

   - Mellesleg a nevem Hwan Min Jun. Téged hogy hívnak? – felém nyújtotta a kezét, melyet örömmel fogadtam el.

   - Kim Hye Na, Hanna.

   - Hanna? Ez nem…

   - Félig magyar vagyok. – mosolyogtam rá.

   - Szóval te is…

   - Is?

   - Apukám japán.

   - Tényleg? Nem gondoltam volna…

   - Nyugi, ránézésre én se mondtam volna meg, hogy félvér vagy. Miért jöttél ide?

   - Megtalálni önmagam… azt hiszem.

   - Szép cél, de miért pont itt?

   - Úgy érzem, hogy ha valahol, akkor Koreában jobban otthon vagyok. Magyarországon is jó meg minden, de… mégsem annyira. Kívülállónak érzem magam, egy szörnynek… nem vagyok oda való.

   - Nem lehetett könnyű hátrahagynod a családodat.

   - Valóban nem, de muszáj volt. 4 éven keresztül ezért dolgoztam annyit, még egyetemre se mentem…

   - Tessék?

   - Jól hallottad, a munkát választottam a tanulmányaim folytatása helyett. Tudom, hogy nem helyes, de szükség törvényt bont.

   - Hogy mi mit csinál?

   - Oh… bocsi. – zavaromban megvakartam tarkómat – A célomért cserébe fel kellett áldoznom a tanulást.

   - Ha jót akarsz magadnak, ezt itt ne hangoztasd…

   - Miért?

   - Minél szorgalmasabban, keményebben tanulsz, annál feljebb juthatsz a ranglétrán. Legalábbis az idősebbek ezt mondják mindig.

   - Értem… Köszönöm a jó tanácsot.

   - Igazán nincs mit. De… mivel fogsz foglalkozni?

   - Hát… ezt sajnos nem tudom, pedig kéne munka, mert csak 2-3 éjszakát tudok a hotelben maradni. Utána vagy a park, vagy mehetek haza… amit nem akarok.

   - Hm… Mit szólnál hozzá, ha velem laknál?

   - T-Tessék? N-nem, köszi. Fura lenne, ha egy idegen fiúval költöznék össze… és a szüleidnek sem hiszem, hogy tetszene az ötlet.

   - Külön élek tőlük, és nem vagyok idegen. Ismerlek már vagy… - az órájára pillantott – kerek 15 perce. Ez már komoly idő… ráadásul nem jelentek rád veszélyt.

   - Ezt meg hogy érted?

   - Nos… ne ijedj meg, semmi halálos. Meleg vagyok.

   - Ez most komoly? - nagyokat pislogva mértem őt végig párszor.

   - Igen.

   - Nem, akkor sem lehet. Nem élősködhetek rajtad, hiszen…

   - Hiszen mi?

   - Én ajánlottam fel, ezért nem lenne élősködés. Ráadásul, sokkal gazdaságosabb, nem fogyna el olyan hamar a pénzed. Ha az úgy jó neked, akkor nem ingyen laknál velem. Elvégeznéd a házimunkákat, főznél meg hasonlók, cserébe pedig lenne fedél a fejed felett. Na, mit mondasz?

   - Nem is tudom… még mindig nem tartom jó ötletnek.

   - Hát jó… akkor csak elkísérlek a szállodáig, ott pedig búcsút intünk egymásnak.

   - Igazán köszönöm, hogy segíteni próbálsz, de tudnom kell megállni a saját lábamon.

   - Értem. Meg is érkeztünk. Érezd jól magad, amíg csak tudod és találd meg, amiért jöttél. Szia!

   - Szia és tényleg nagyon hálás vagyok. – egy kicsit talán rosszul esett, hogy pont így kell elválnunk, de csak nem lehet olyan nagy ez a város, hogy soha többé ne találkozzak vele… vagy mégis? Remélem, még összefuthatok vele a közeljövőben. 

1. rész - Ahogyan minden kezdődött...

A nevem Kim Hye Na, Hanna, 22 éves vagyok. Magyarországon születtem, de nem vagyok magyar… vagyis nem teljesen, mert apukám koreai. Mindig is nehéz dolgom volt „félvérnek” lenni, mert a legtöbben nem értették, illetve értik meg, miért nézek ki úgy, ahogy. Félreértés ne essék, imádom a szüleimet, de… mindig kívülállónak éreztem magam. Nem igazán voltak barátaim egészen kiskoromtól kezdve és ez sajnos később sem változott… mert más voltam, mint a többi. Ezért döntöttem úgy, hogy hazamegyek… ott nem néznek rám furcsán, nem leszek kakukktojás. Ezzel csak az volt az egyetlen probléma, hogy a szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy kifizessék nekem a repülőjegyet. Így, tetszett, vagy sem, de 18 évesen elkezdtem dolgozni, hogy megvehessem magamnak. Egyetem helyett 2-3 állást is vállaltam, hogy minél hamarabb összegyűljön a szükséges összeg és végre leléphessek innen, ahol olyan volt, mintha a pokolban lennék. Egyedül az fáj, hogy a családomat itt kell hagynom…

El sem tudom képzelni, hogy milyen lesz egy olyan országban, amit a második otthonomnak is nevezhetnék, pedig még sosem jártam ott és a nyelvet sem beszélem tökéletesen, mivel Magyarországon nem vettem hasznát. A neten keresztül és könyvekből igyekeztem minél jobban megismerni Dél-Koreát, hogy mégse legyen teljesen idegen, ha egyszer ott leszek. Figyelemmel követtem, ahogy a KPop egyre nagyobb teret hódít az egész világon, ahogy mindenki megőrül az - egyébként tényleg nagyon helyes – idolokért. Nekem is van kedvencem, nem tagadom, de nem tudnék olyan jeleneteket rendezni, mint egyes, magukat fannak nevező hisztis kislányok, akik pusztán gyermeteg érzelmeket táplálnak az énekesek iránt. Félek… de menni akarok innen! Ha fáj is, de hátra kell hagynom a számomra fontos dolgokat, ha rendes életet akarok…

            Már csak alig 1 óra választ el a repülő indulásáig. A szüleim kikísértek, hiszen mégis az egy szem lányuk készül őket elhagyni… talán örökre. Ahogy ücsörgünk a padon síri csendben, úgy szorul össze egyre jobban a gyomrom és a szívem… „Akarom én ezt egyáltalán? Mi lesz, ha nem sikerül kint elhelyezkednem? Ha hajléktalan leszek, ha nem találom meg a helyem…?” – a gondolatok folyamatosan kavarognak a fejemben, bizonytalan vagyok… talán még jobban, mint valaha.

   - Kislányom. – édesanyám megfogta és megszorította a kezemet – Nagyon vigyázz magadra. Mi mindig veled leszünk, és tudd, hogy ide mindig hazajöhetsz. Mert itt vagy itthon, ahol szeretnek téged.

   - Anyu, kérlek, ne csináld ezt. Így is nehéz, ne tedd még inkább azzá. Ígérem, hogy vigyázni fogok, és minden héten írok majd, de minimum minden hónapban. Oké? – felálltam közülük, eléjük léptem és mindkettőjüket szorosan magamhoz öleltem – Nagyon fogtok hiányozni, de mennem kell. Rá kell jönnöm, hogy ki is vagyok valójában és mit akarok kezdeni az életemmel.

   - Édesem, ha bármire szükséged van, akkor csak írj, és mi mindent megteszünk majd, hogy megadjuk neked.

   - Tudom és hálás is vagyok érte. De akkor is mennem kell… Köszönök mindent, amit eddig tettetek értem. Ha tehetném, már most visszafizetnék minden egyes forintot, amit csak rám költöttetek, de sajnos még nem tudom.

   - A 3 órai, Bangkokba tartó járat utasait kérem, kezdjék meg a beszállást.

   - Itt az idő… Indulnom kell… - apám egyszer sem szólt hozzám, de ebben a pillanatban felállt és magához húzott. Fejét a vállamra hajtotta és a fülembe súgta.

   - Nehogy egy unokával együtt gyere haza. – csak halkan kuncogtam, miközben hátát simogattam.

   - Szeretlek, apa. – nem akartam előttük sírni, mert akkor azt hihetnék, hogy nem vagyok elég erős ehhez az egészhez. Elengedtem őt, odaléptem anyához és őt is megszorongattam. – Téged is szeretlek. – eleresztettem, felkaptam a padról a táskám és elindultam a kapuhoz… Mikor becsekkoltam, még intettem feléjük párat, aztán végleg eltűntem a szemük elől. „Viszlát anya és apa, viszlát Magyarország! Vigyázz Korea, jövök!” – elfoglaltam a helyem a gépen, felettem a fülhallgatómat és a zene világába merülve ücsörögtem végig a 9 órás utat Bangkokig, ahonnan egy újabb 5 órás repülés után érkeztem meg Szöulba.

Kalandjaim pedig most kezdődnek…