8. rész - Rendőrnéni

Már lassan egy hónapja, hogy átköltöztem Su Minhez. Az első pár nap furán telt, nehéz volt megszokni az új környezetet, de mindenképp megérte. Szép lassan gyűlt a számlámon a pénz, mert szinte minden másnap hívtak minket valahova. Hol autók mellett ácsorogtunk, hol modellkedtünk különböző reklámokban, magazinokban. Ma is épp egy showra tartunk, amit az Audi szervezett és a legújabb kocsikat fogják bemutatni. Összeszedtük a szükséges holmikat és elindultunk a rendezvény helyszínére.

   - Te tudod már, hogy mi lesz a mai téma? – kérdeztem barátnőmet, miközben felszálltunk a buszra. Néha elég érdekes elvárások szoktak lenni, remélem, végre lesz valami normális is.

   - Sejtelmem sincs, de túl sok ruhára most sem kell számítanunk az biztos. Ugye megszoktad már?

   - Nagyjából. Még mindig nem helyeslem, de ha ezért kapok fizetést, akkor… nincs mit tenni. Ráadásul eddig semmi olyan nem történt, ami miatt ott akarnám hagyni.

   - El ne szóld magad, még bármi megtörténhet.

   - Igaz, de… Tudod, amióta itt vagyok szinte csak jó dolgok történtek velem, leszámítva a szállodai incidenst. Találkoztam a fiúkkal és veled, végre van autogramom Tőle és még senki sem nézett rám furán, amiért ázsiai vagyok.

   - Talán azért, mert Ázsiában vagy?

   - Nem így értettem…

   - Tudom, csak vicceltem. Én is örülök, hogy itt vagy, végre nem az üres lakásba kell visszamennem egy-egy nap után.

   - Miért nem kerestél korábban lakótársat?

   - Hogy is mondjam… A legtöbb hozzánk hasonló munkakörben dolgozó lány nagyon nagyra tartja magát, azt hiszek, hogy ők a legek. Viszont erre nekem nincs szükségem, ezért vártam inkább a megfelelő személyre. Aki pedig te lennél.

   - Közel sem vagyok megfelelő, csak épp megtanultam befogni a szám.

   - Pont ezért vagy tökéletes, le tudsz állítani, ha arról van szó.

   - Inkább ne legyen. – leszálltunk a buszról és bementünk a komplexumba. Szokás szerint hatalmas kavalkád volt már jóval kezdés előtt. Hátul megkaptuk a ruháinkat, most sem vitték túlzásba.

   - Szóval ez alkalommal rendőrök leszünk, juppi!

   - Hé, egész sok textilt használtak, ha úgy vesszük. – felemelte a nadrágot és meglóbálta – A múltkorihoz képest mindenképp több.

   - Milyen igazad van. – átsétáltunk az öltözőkhöz és magunkra vettük a „csodás ruhakölteményeket”, aztán visszakóricáltunk a járművek mellé. Szerencsére egymáshoz közeli autókat kaptunk, így szemmel tudtuk tartani a másikat.

Nagyjából 10 órától voltunk a kocsik mellett. Fotózgattak minket jobbról, balról, szinte egész nap csak forogtunk össze-vissza. Volt egy röpke 15 perces ebédszünetünk, aztán vissza is álltunk a helyünkre.

   - Helló, Cica, megbüntetnél? – egy férfi lépett egészen közel a pódiumhoz.

   - Nem, ez nem az én feladatom.

   - Na, ne legyél ilyen szégyenlős. – egyik lábával átlépte a szalagot.

   - Uram, kérem, menjen vissza. – ellöktem magam a kocsitól és megpróbáltam kiterelni, de ő elkapott a derekamnál és magához rántott.

   - Öhm… volna szíves elengedni?

   - Ugyan miért kéne, Drága?

   - Mert nem megengedett, hogy átlépje a kordont. – szerencsére Mimi odajött hozzánk két őrrel együtt, akik leszedték rólam a férfit.

   - Minden oké?

   - Persze, nem tett velem semmit. Csak megijedtem egy kicsit.

   - Tudod mit hallottam nemrég?

   - Nem, de gondolom, mindjárt elmondod.

   - Na, ki a te oppád?

   - A kicsodám?

   - Oppa.

   - Hát… Mi?! Ő??

   - Mhm. Az előbb mondták a lányok, hogy ő is itt lesz az Audi egyik reklámarca.

   - Ez nem komoly, ugye?

   - Hát… Az itteni modellek egyben nem szoktak tévedni: ha híresség jön. A legtöbbnek az a fő célja, hogy elcsábítsa őket, hogy pénzt szerezzenek nem éppen tisztességes módon.

   - De nem akarom, hogy így lásson…

   - Miért? Nincs ebben semmi szégyellnivaló.

   - Tudom, de…

   - Nyugi, észre sem fog venni.

   - Remélem is.

Természetesen amint megjelent, egyből mindenki körülötte ugrált. Nem lepődök meg rajta, hiszen híresség, sokan szeretik és el sem tudom képzelni, hogy én kibírnám ezt minden áldott nap, de azért valahol mégis túlzásnak tartom. Ő is csak egy ember a sok közül, nem kell cirkuszi majmot csinálni belőle.

Megpróbáltam minél távolabb maradni tőle, nem akarok én is ott pattogni körülötte, az nem én lennék… De még így sem kerülhettem el őt. Pont rossz irányba fordultam, tekintetünk találkozott. Kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha rájött volna, hogy már látott valahol, csak azt nem tudja, hogy hol is pontosan. Gyorsan elkaptam fejem, teljesen zavarban voltam. „Egyedül abban reménykedhetek, hogy nem jön majd ide.”

7. rész - Oppa~

Minden olyan gyorsan történt körülöttem az elmúlt egy hónapban, hogy szinte felfogni se volt időm. Alig, hogy megérkeztem ide, rögtön bekerültem egy meleg pár lakásába, mint „titkos takarítónő”. Édesek voltak velem, hogy segítettek, de nem akartam örökké bujkálni. Egy idegen pasitól kaptam munkát, ami lehet, hogy nem a legbiztonságosabb egy lánynak, de a fizetés jó, és ha szeretnék minél hamarabb saját lakást, akkor kell a pénz… És nem utolsó sorban lett egy új ismerősöm, aki szintén lány. Jobb lesz nála lakni, mert ő meg fogja érteni, ha épp nem akarok senkit látni a női problémák miatt. Nem csak a munkában tud majd segíteni, hanem abban is, hogy minél előbb megtaláljam a helyem Szöulban.

           Másnap, ahogy megbeszéltük, elmentem a CS kávézóhoz. A bejárat előtt ácsorogva vártam Su Mint, nem akartam egyedül ülni az asztalnál, az olyan… ciki és unalmas. Cipőm orrát türelmetlenül ütögettem hozzá az úthoz, miközben a földet bámultam. „Igazán jöhetne már…” – gondoltam magamban.

   - Bocsi, dugó volt és beragadt a buszom is. – lihegve kapaszkodott meg alkaromban Min.

   - Semmi gond. Menjünk be és szerezzünk valami innivalót neked, mert mindjárt összeesel.

   - Köszi, de azért annyira nem vészes a helyzet. – bementünk, kértünk egy-egy kávét és leültünk a teraszon. Kellemes volt az idő, a langyos szellő lágyan fújdogált.

   - Szóval… Mesélj magadról, mert a neveden kívül nem tudok rólad sokat.

   - Hát… Hol is kezdjem? Magyarországról jöttem ide, félig ugyanis magyar vagyok.

   - Tényleg? Nem gondoltam volna, jól beszéled a nyelvünket.

   - Mert valahogy sokkal inkább érzem magam ide valónak, mint magyarnak. Ott nem tetszett nekik, hogy ázsiai vagyok, még piszkáltak is érte. Jó, persze tisztelet a kivételnek.

   - Azta! Akkor neked két anyanyelved is van?

   - Mondhatni, plusz még beszélek angolul is.

   - Ez nem semmi! Minden elismerésem. Ha jól értettem, akkor ide menekültél a rasszizmus ellen?

   - Erős kifejezés, de a lényeg ez. De nem csak ezért, hanem azért is, mert szerettem volna megismerni a másik felemet. Sokat olvastam rólatok… rólam, mégis élőben olyan más minden.

   - A minden alatt szó szerint mindent értesz?

   - Mire gondolsz?

   - Hát, nem csak a történelmi dolgokra, hanem például, hogy… Mi menő manapság és mi nem?

   - Öhm… Az énekesekre célzol?

   - Látod, érted te. Na, van kedvenced?

   - Igen…

   - Mégpedig?

   - Egy bandában…

   - Ezt gondoltam, szólistából kevés van.

   - Férfi…

   - Ezt is sejtettem, lánytól nem pirultál volna így el.

   - E-elpirultam?

   - Aha. Tehát, melyik csapatban van?

   - Muszáj erről beszélnünk?

   - Erről lehet a legjobban megismerni valakit, hogy melyik fandomba tartozik. Na?

   - Te minek vallod magad?

   - Tündér volnék vagy mi.

   - Te is?? – hirtelen szaladt ki a számon, nem akartam lebuktatni magam.

   - Szóval te is. Hm, ki a biasod?

   - A kim?

   - A kedvenced.

   - Oh… ő. – megmutattam a tárcámban őrzött aprócska képet.

   - Jó választás. Nekem meg ő. – felém fordította a telefonját. Egy aranyos, kisfiús mosolyú srác tekintett vissza rám.  - Legalább nem fogunk összeveszni rajtuk.

   - Igazad van, de ő… nem ő a „fő gonosz”?

   - Ez így nem igaz! Mondjuk inkább úgy, hogy egy báránybőrbe bújt farkas.

   - Oké, te tudod. De miért pont ő?

   - Mert az ő személyisége ragadott meg a legjobban. Legtöbbször rosszabb, mint egy óvodás, vagyis bölcsődés, de mikor énekel… Olyankor egy igazi komoly, érzelmekkel teli férfi. Egyszerűen imádom!

   - Mintha csak magamat látnám.

   - Veled mi a helyzet?

   - Hasonló. Mikor már nagyon kilátástalannak tűnt a helyzet otthon, akkor botlottam belé. Mindig képes volt, még a legrosszabb pillanatokban is megnevettetni. Mondhatni ő a plátói szerelmem, de nem igazán az. Szerelem, báty, őrangyal… mind egyben.

   - Megértem. Azt ugye tudod, hogy ez a hely is az övé, részben.

   - Tényleg? Szóval ezért…

   - Hm?

   - Semmi, csak a múltkor voltam itt és akkor bejött. Bement a pult mögé, kiszolgált pár vendéget, aláírt pár lapot a fanoknak, aztán elment.

   - Így szokta. Van, mikor mások is jönnek vele vagy csak szimplán betévednek. Jól teszi egy fan, ha ezekre a helyekre jár.

   - Én nem fogok, ha nem muszáj.

   - Miért?

   - Félek, hogy beégek.

   - Ettől felesleges. Legfeljebb cukin mosolyog rád, de nem fog kiröhögni. És, itt is az esélyed.

   - Mi? – benéztem a hatalmas ablakon és láttam, amint megint besétál a pult mögé. Most komolyan ilyen peches lennék?

   - Na gyere. – Mimi megfogta a csuklómat és elkezdett befelé húzni.

   - Ne, nem akarom.

   - Ne nyafogj, csak kövess!

Odahúzott a pulthoz és mintha teljesen természetes dolog lenne, megszólította Őt.

   - Oppa, tudnál adni a barátnőmnek egy autogrammot?

   - Persze, nagyon szívesen. Milyen névre?

   - K-Kim Hye Na…

   - Te vagy a kedvence, csak szegény nagyon szégyenlős. Most van először Koreába és nem tudja, hogyan is működnek itt a dolgok. Esetleg egy fényképet is csinálnál vele?

   - I-igazán nem szükséges…

   - Ugyan, nem tesz semmit. – olyan édesen mosolyodott el, minden erő elszállt a lábamból. Gyengéden átkarolta a vállam, Su Min pedig elkészítette a fotót a telefonjával.

   - K-köszönöm. – mélyen meghajoltam.

   - Nincs mit, további kellemes napot.

   - Köszönjük, oppa.

   - Ezt muszáj volt?

   - Igen, így legalább lesz szép emléked, ha egyszer hazamész.

   - Ha…

   - Nem akarsz?

   - Nem terveztem.

   - Velem maradsz örökre?

   - Meglehet.

   - Szuper, akkor ezt ünnepeljük is meg egy telefonvásárlással. – ismét megragadta a karomat és maga után húzva elindult velem kifelé.

Most kifizette nekem a készüléket azzal a feltétellel, hogy később visszaadom neki az árát. Amint lesz fizetésem, vissza fogom fizetni neki. Végre egy újabb pipa kerülhet a képzeletbeli listámra.

6. rész - Su Min

Eljött a hétfő reggel, és vele együtt az első munkanapom. Egyszerre voltam izgatott, ideges és rémült. Nagyon megijedtem attól, amit a fiúk mondtak tegnap. Mi van, ha igazuk lesz, és tényleg olyat kérnek tőlem, amit normál körülmények között sem vállalnék el…? Félek, de ha önállósodni akarok, akkor muszáj elmennem és 100%-ot beleadni, ha valóban normális feladataim lesznek. A hétvégén a pasi azt mondta, hogy már ma lesz valami bemutató, szóval egyből beledobnak a mély vízbe. Hurrá…!

 

            Elveszettnek éreztem magam a város e részén, mivel leginkább csak a lakás és a kisbolt között mozogtam napi szinten. Abban reménykedtem, hogy nem fogok rögtön az első nap beégni azzal, hogy eltévedek és emiatt kések. De szerencsémre a fiúk voltak aranyosak, hogy rajzoltak nekem térképet és mindent leírtak mellé. Hol szálljak át és mire, merre menjek, stb. Az expohoz érve azonban megint elbizonytalanodtam…

   - Te vagy az új modell, ugye? – egy fiatal lány lépett elém.

   - Azt hiszem, igen. Meg tudnád mutatni, hogy merre kell menni?

   - Persze, gyere velem.

   - Köszi. Amúgy Kim Hye Na vagyok. – felé nyújtottam a kezem.

   - Jung Su Min, örvendek. – elfogadtam a gesztusomat.

   - Te mióta dolgozol itt?

   - 2 éve. Nem kell sokat szenvednünk a jó fizetésért. Bár… néha vannak fura alakok, de a bizti-boyok megoldják, ha szólsz nekik.

   - Szóval igaz lenne… - félhangosan gondolkodtam.

   - Mi?

   - Oh… Ismerőseim mondták, hogy tulajdonképp áruba bocsájtottam a testem.

   - Nos… bizonyos értelemben igaz. De csak akkor, ha hagyod magad. Ha nem akarod, hogy valami olyan történjen, akkor szólj a fiúknak és ők elintézik neked.

   - Ezt jó tudni. És miben kell lennünk?

   - A szervezőktől fogod megkapni az egyenruhádat minden rendezvény előtt. Ma kékben leszünk és Chevrolet-k mellett fogunk pózolni.

   - Tényleg?

   - Igen. Itt is vagyunk, ez a bázisunk. Le tudjuk rakni a táskáinkat, itt kapunk inni és enni is, bár utóbbit annyira nem.

   - Sztárok is szoktak ilyen helyekre járni?

   - Igen, de 30-40 perc után le szoktak lépni, mert menniük kell más helyekre a millió wonos mosolyukat villogtatni.

   - Értem. – csalódottan kémleltem a padlót.

   - Íme, a ruhád. – a kezembe nyomta a kupacot. Kihajtogattam őket és elszörnyedve emeltem magam elé – Ennyi?

   - Aha, talán sok?

   - Inkább kevés, nem szoktam mutogatni magam…

   - Jobb, ha hozzászoksz, mert ez a munka a kendőzetlen bájakról is szól.

   - Értem… - bevonultam a kis kabinba és átöltöztem. Hát, az biztos, hogy ilyet sose fogok utcára felvenni, túl sokat mutat.

   - Hm, jól áll. Gyere, mennünk kell a kocsikhoz.

   - Oké… - szótlanul követtem Su Mint. Nagyon félek, hogy már rögtön első nap valaki hozzám akar érni és emiatt problémázni fogunk. De simábban ment, mint gondoltam. Min sokat segített, terelgetett, hogy mit és hogyan csináljak. Csak ácsorogtam az autó mellett és mosolyogva fordultam a kamerák felé, ha arra kértek. Sok ismerős arcot láttam, színészeket, énekeseket, de szerencsére Őt nem. Ha Ő megjelent volna, teljesen biztos vagyok benne, hogy ott ájultam volna el.

   - Na, milyen volt az első nap?

   - Nem is olyan vészes, mint gondoltam. Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél. Nélküled tuti elbénáztam volna mindent.

   - Ugyan, semmiség. – legyintett – Merre mész haza?

   - A központban lakok két fiúval.

   - Két fiúval?? – úgy nézett rám, mintha legalábbis kínaiul beszélnék.

   - Igen. Hosszú sztori és nem is beszélhetek róla. De ha minden jól megy, akkor hamarosan külön tudok tőlük költözni.

   - Hm… Tudod, én épp lakótársat keresek. Nem szeretnél esetleg…

   - Hát… meg kell beszélnem a srácokkal, de tényleg jobb lenne egy lánnyal lakni, aki megérti, hogy ha a hónap bizonyos részében hisztis vagyok és hasonló hülyeségek, mint 2 pasival, akik tulajdonképp csak cselédként használnak. Szóval, ha adsz egy telefonszámot… oh, hogy nekem még nincs is itteni mobilom, akkor találkozhatnánk holnap valahol, ha gondolod.

   - Nem is rossz ötlet. Mit szólnál a CS kávézóhoz?

   - Akár… - miért pont ott? Mi lesz, ha megint besétál? Akkor… Bele se merek gondolni…

   - Nekem most mennem kell, holnap találkozunk. Szia! – mosolyogva köszönt el tőlem. Még intettem felé párat, aztán én is elindultam hazafelé.

            A fiúk nem igazán örültek neki, hogy ilyen hamar elmegyek tőlük, de megértették, hogy jobb lesz nekem egy lány mellett. Ráadásul így nem kellett attól félni, hogy lebukunk. Megígértem nekik, hogy amikor csak lesz időm, meglátogatom őket, és ha lesz jegyem, akkor adok nekik és így el tudnak jönni a jó kocsik közé. Holnap után el is kezdek átcuccolni, hogy minél hamarabb megszokjam az új helyet.

5. rész - Munkalehetőség

Lassan 4 hete vagyok a fiúkkal, szerencsére még nem buktunk le. Ebben az időben szinte mindenről megjegyeztem, hogy hol találom, mondhatni otthonosan mozogtam náluk. Én tartom fejben, hogy mikor hova kell menniük; főzök, mosok, takarítok. Kezd olyan érzésem lenni, mintha én lennék az anyja két eszetlen kölyöknek, akiket még mindig a szoknya mellett kell tartani. Lehet, hogy furán hangzik, de kifejezetten örülök neki, hogy velük vagyok. Mert bár tényleg nagyon bunkók és idióták tudnak lenni, legtöbbször mégis kedvesek és odafigyelnek rám. Nem cselédként tekintenek rám, ahogy arra eleinte céloztak, hanem lakótársként… aki a legtöbb házimunkát elvégzi helyettük. Ők dolgoznak, én rendet tartok. Nekem sem ártana valami munka, de eddig nem igazán jártam sikerrel, mivel tényleges képzettségem nincs, csak egy érettségit tudhatok magaménak. Bármit is fogok csinálni, azt jó lenne minél hamarabb megtalálni, mert nem szeretnék sokáig a nyakukon lógni…

            Épp a szokásos hétvégi bevásárló-körutamon járok boltról boltra. Ha én nem venném meg a szükséges dolgokat, akkor az a két táncos lábú biztosan éhen halna, vagy legalábbis instant kajákon élnének. Hogy én milyen jó fej vagyok… és figyelmetlen is egyszerre. Annyira belemerültem a listámba, hogy nem is néztem az utat, csak mentem előre, míg fel nem kenődtem valakire. „Remek, szokás szerint…” –morgolódtam magamban.

   - Elnézést! – mélyen meghajoltam, bár a zacskók majdnem elhúznak, annyira nehezek.

   - Semmi gond. Ön jól van?

   - Igen, köszönöm. Akkor, viszlát! – igyekeznem kell tovább, ha időben haza akarok érni. Hm, haza… fura ezt mondani egy olyan lakásra, ami nem az enyém és szinte idegenekkel lakok együtt.

   - Várjon, kérem!

   - Segíthetek valamiben?

   - Ami azt illeti… Nem dolgozna nekem?

   - Tessék?! – jó, ez most vagy egy nagyon rossz vicc, vagy… Nem, ilyen könnyen nem pottyanhat az ölembe egy munkalehetőség. – Sajnálom, de sietnem kell.

   - Komolyan gondoltam. Pont olyan, amilyen lányt keresek.

   - Még mielőtt belekezdene, kérem, inkább hagyjuk. Nem érek rá fura, ismeretlen alakokkal beszélgetni.

   - Legalább hallgasson meg! Csak 5 percet kérek, annyi ideje biztosan van.

   - Nem szoktam idegenekkel társalogni… – de sajnos szükségem van a munkára, azért kénytelen leszek őt meghallgatni – Miről lenne szó?

   - Mit szólna hozzá, ha beülnénk valahova megbeszélni?

   - Rendben, de nincs túl sok időm, várnak otthon.

   - Gyors leszek.

Egy közeli kávézóban ültünk le. Ő egy tejes kávét rendelt, én pedig csak egy teát, nem vagyok oda a kávéért. Percekig csak csöndesen ücsörögtünk, egyikünk sem szólalt meg. Tisztára olyan volt, mint a filmekben látható első randi… csak mi nem azért jöttünk ide. Azt sem igazán tudom, hogy miért is mentem bele, mert normál esetben nem álltam volna le egy ilyen személlyel, akiről azt se tudom, hogy ki fia-borja, de sajnos a szükség nagy úr, kell a munka.

   - Tehát, miről lenne szó? – törtem még végül a már-már kínos némaságot.

   - Modell-ügynök vagyok, íme a névjegyem. Lányokat keresek autó- illetve motorshowkhoz, versenyekhez.

   - Miért én kellek hozzá?

   - Mert önnek remek alakja van, elég magas és csinos. Természetesen nem erőltethetek önre semmit, de örülnék neki, ha velünk dolgozna.

   - Mindenkivel ezt csinálta? Ismeretlenül leszólította őket és várta, hogy bedőljenek önnek? Csak mert én nem fogok. Még ha jól is fizetne, akkor se mennék bele.

   - Kisasszony, kérem, higgyen nekem, nem akarok rosszat.

   - Akkor sem. – leraktam az asztalra a teám árát, felkaptam a szatyrokat a táskámmal együtt és elindultam kifelé – Viszlát.

   - Kérem, legalább a nevét mondja el…

Az ajtóban megtorpantam. Nem tudom, hogy azért-e, mert belém hasított a felismerés, hogy talán sose lesz még egy ilyen könnyen jött lehetőségem vagy azért, mert épp most készül belépni az épületbe az a személy, aki szintén nagyban hozzá járult az utazásomhoz, aki miatt ide akartam jönni. Ha röviden akarnám összefoglalni, hogy mit is érzek most, akkor azt hiszem, az ájulás kerülget…

Gyorsan visszaültem a helyemre, hogy még véletlenül se fussak vele össze, mert akkor biztosan valami hülyeséget csinálok vagy mondok… és nem szeretném leégetni magam a fél város előtt azzal, hogy pont neki vallok szerelmet, vagy valami hasonló.

   - Legyen. – a pillanat hevében döntöttem, talán meg is bánom, de szükségem van a munkára és a pénzre. – Mit kell csinálnom? Mikor kezdhetek? Mennyi a fizetés?

   - Nos…

A férfi nagyjából fél óra alatt elmondott mindent, amire akkor épp kíváncsi voltam. Amint a kis megbeszélésünknek vége lett, egyből siettem vissza a fiúk lakásába, hogy elújságolhassam nekik a nagy hírt. Főztem nekik finom vacsorát, még egy-egy doboz sört is hoztam, hogy legyen mivel koccintani…

   - Mmm, minek van ilyen isteni illata? – Mika volt az első, aki megjelent a konyhában.

   - Szia! A kedvenceiteket készítettem, mert ma este ünneplünk.

   - Mit is? – előkerült Hwan is.

   - Azt, hogy végre találtam munkát.

   - Akkor itt hagysz minket? – Min Jun szomorkásan ült le az egyik székre.

   - Igen, de nem azonnal. Csak akkor, ha elég pénzem lesz elköltözni.

   - Mi lesz a dolgod? – Shinhwan is helyet foglalt és magához vett egy tányért.

   - Modell leszek autós és motoros bemutatókon, versenyeken.

   - Ugye… ugye tudod, hogy ez mit jelent?- Hwannie ijedten nézett a szemembe.

   - Azt hiszem… Ott állok a járművek mellett és mosolygok.

   - Röviden valóban ennyi.

   - És mi lenne a hosszabb verzió, Mika-chan?

   - Tulajdonképp most csináltál prostit magadból. – fintorogva könyökölt az asztalra.

   - Hogy mi?

   - Jól hallottad, most bocsájtottad áruba a tested.

   - Nem! Vagyis lehet, de… nem tehetek róla. Túl gyorsan történtek a dolgok és a pillanat hevében döntöttem úgy, hogy elvállalom. Istenem, mit tettem?!

   - Mégis mi tudott ennyire kizökkenteni? – Shin kérdőn nézett rám, úgy, mintha bármit képes lenne megtenni ezért az egy válaszért.

   - Ő…

   - Ki az az ő?

   - Az egyetlen személy, aki mindennél és mindenkinél fontosabb nekem, habár ő erről nem tud.

   - Vagyis?

   - Ezt még senkinek se mondtam el, még otthon sem.

   - Akkor nem muszáj.

   - Egy énekes, akit akár nevezhetnék az első szerelmemnek is, de ez meglehetősen nagy túlzás lenne, ezért inkább maradjunk annyiban, hogy nagyon kedvelem. Igen, kérdezhetnétek, hogyan kedvelhetek valakit, akit nem is ismerek személyesen, de nem ez a fanok dolga? Bár, nem tartom magam igazán fannak se, mert annál többet érzek iránta. Szóval… igazság szerint fogalmam sincs, hogy milyen „kapcsolatom” van vele, de egy biztos, nagyon fontos része az életemnek.

   - Azért nem akarod elmondani a nevét, mert esetleg ismerhetjük?

   - Nos… igen.

   - Tehát vagy Loen-es vagy SM-es. Hm…?

   - Aish! Túl sokat mondtam, inkább hagyjuk. Elmegyek hétfőn az ügynökséghez, megnézem hogyan működnek a dolgok, és ha nem tetszik, akkor fel is mondok.

   - Helyes döntés.

Vacsora után koccintottunk a sörökkel, beszélgettünk még egy kicsit, hogy kinek hogyan telt a napja, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én maradtam mosogatni, rendet rakni a konyhában, a fiúk pedig letusoltak, aztán el is tűntek, ki-ki a maga szobájában… ami mellesleg elég meglepő számomra, mivel amióta itt vagyok, azóta mindig együtt khm… aludtak, maradjunk ennyiben. Dolgom végeztével én is vettem egy forró fürdőt és elvonultam a kanapéra aludni. Nem a legkényelmesebb, de egész jól meg lehet szokni. Hamarosan úgyis lehet saját ágyam, ha összejön a meló… ha összejön. 

4. rész - Takarítás

Nagyon meglepődtem, mikor meghallottam az idegen hangot és csak hirtelen felindulásból, pillanatnyi ötlettől vezérelve mondtam azt, hogy táncpartnerek leszünk. Nem akarom, hogy félreértés legyen belőle.

   - A táncpartnere vagyok. Örülök a találkozásnak, a nevem Kim Hye Na, Hanna.

   - Valóban? Én Cho Shinhwan vagyok.

   - Hwan, ne értsd félre, nem a táncpartnerem, hanem a lakótársam… vagyis lakótársunk.

   - Mióta is?

   - Ma óta.

   - És miért?

   - Mert jól jöhet, ha valaki néha kitakarítja a lakást.

   - Hé, nem cselédnek megyek, hanem azért, hogy legyen hol laknom! Az, hogy rendet rakok, már csak plusz dolog. – még mit nem! Nem leszek a szolgálójuk, akkor inkább hazamegyek.

   - Értem… vagyis nem, de ez a te esetedben nem újdonság. Ugye azzal tisztában vagy, hogy egyikünk cége sem fogja megengedni, hogy ő velünk legyen.

   - Amiről nem tudnak, az nem fáj…

   - Titokban akarsz engem tartani? – csattantam fel – Ezt mégis hogy tervezed? – melleim alatt összefontam karjaimat. Nem elég, hogy rabszolgának tekint, még rejtegetni is akar. Oké, hogy szükségem van egy helyre, de ez csak ideiglenes, nem akarok életem végig itt maradni. Ráadásul mi lesz, ha valaki átjön? Mindig el kell majd bújnom, nehogy megtaláljanak? Na, azt már nem! – Megmondtam, hogy nem jó ötlet, nem akarok senkinek se galibát. Inkább hazautazok.

   - Haza? – a Shinhwan nevű srác nagyon értetlenül nézett rám, kb. annyira, mint én az előbb, mikor megtudtam, hogy nem is tudhatnának a létezésemről.

   - Magyarországra.

   - Hova?

   - Te tényleg nem tudod, hogy hol van, vagy csak szórakozol velem? Oké, tényleg nem nagy ország és nem is valami híres, de ez azért elég kínos, nem gondolod?

   - Ha így folytatod, akkor nem egyezem bele, hogy velünk maradhass…

   - Tudod, nekem nem úgy tűnik, hogy te lennél a főnök. Inkább Min Jun hordja nálatok a nadrágot.

   - Honnan…? Elmondtad neki? – Hwan idegesen fordult az említett fiú felé. Nem értem, min van úgy kiakadva. Hacsak… na ne!

   - Álljunk meg egy szóra! Mika, ugyebár, te azt mondtad, hogy homoszexuális vagy… Ő lenne a „partnered”?

   - Igen. De ebben mi olyan meghökkentő?

   - Semmi-semmi… Szóval, akkor maradhatok?

   - Estére igen, a többi meg majd kiderül.

   - Köszönöm, Shinhwan. – mélyen meghajoltam előtte.

   - Nem szükséges ezt csinálnod, hagyjuk a formaságokat. Amúgy hova indultatok?

   - A boltba, hogy vegyünk tisztító szereket meg eszközöket, mert Mika elmondása szerint nálatok nincs.

   - Pedig van, csak nem tudja, hogy hol. – Hwan szemeit forgatva sóhajtott egyet – Látszik, hogy sose szokott takarítani…

   - Te csinálod helyette is, igaz?

   - Szerinted?

   - Gondolhattam volna. Akkor akár vissza is mehetünk takarítani. – megfogtam Min Jun vállait és elkezdtem befelé tolni. Nem hagyom, hogy most megússza, ha kell, a talpára kötözöm a felmosórongyot és úgy táncoltatom meg, ha már háttértáncos a drága…

            Mivel kettőnkkel már nem igazán tudott eredményesen ellenkezni, ezért végül Mika is belement abba, hogy legalább a saját szobáját kitakarítsa. Amíg ő ezzel foglalatoskodott, addig mi Hwannal elintéztük a lakás többi részét. Mire végeztünk, szinte letelt az egész nap. Hullaként dőltünk le egymás mellé a kanapén, alig volt erőnk megmozdulni.

   - Mond csak, Hye Na. – Shin felém fordította a fejét – Mihez akarsz kezdeni Koreában, miért jöttél ide?

   - Meg akarom találni önmagam, mert odahaza kívülálló voltam, egyszerűen nem illettem oda. Ami a munkát illeti… az biztos, hogy nem akarok életem végéig rajtatok élősködni, mint egy titkos kis szörnyeteg. Amint lehet, szeretnék valami munkát találni és egy albérlet is jó lenne.

   - Miben vagy jó, miket szeretsz csinálni?

   - Semmire se mondanám azt, hogy jó vagyok benne, de… szeretek olvasni, a különböző apróságok gyorsan megragadnak, mint például adatok, összegek, évszámok. Tudom, fura, de így van.

   - Értem… Majd Mikával körbekérdezünk, hátha van valahol valami neked való munka. Addig meg maradj itt és végezd a dolgod rendesen.

   - Igenis, főnökúr! – mosolyogva egyenesedtem fel – Ki megy először fürdeni?

   - Én! – vágta rá Min Jun egyből.

   - Nem, mert én. Te csak a saját zugodat pucoltad ki, de mi az egész lakást, ezért te leszel az utolsó.

   - Ne vesszetek össze ezen az apróságon. Hwan az első, te leszel a második, én meg a harmadik.

   - Oké…

   - Nyomás, Hwannie, vár a habfürdő. – nevetgélve húztam fel, hogy induljon el végre.

   - Ezt meg… Mika!

   - Meg se szólaltam, de szívesen csatlakozok, ha szeretnéd.

   - Jesszus, ezt ne előttem, ha lehet.

   - Nem is csináltunk semmit…

   - Várnak a habok, indulj vagy induljatok, nekem mindegy.

   - Mióta vagy te a főnök?

   - Amióta én vagyok a vendég. Mars!

Meg sem lepődtem azon, hogy a fiúk egyszerre tűntek el a fürdőben. Mivel nem akartam a furcsa hangokat, ezért inkább átmentem a konyhába, hogy csináljak nekik valami vacsorát, mert amennyi eszük van, képesek lennének csak instant kaján élni. Összeütöttem nekik egy finom zöldséglevest, amolyan magyaros módon, megterítettem az asztalt és dolgom végeztével kiültem a kanapéra. Gondoltam, amíg ők esznek, addig én majd tusolok. Na, ezt a tervemet jól keresztbe húzta valaki… A fiúk épp csak kijöttek a fürdőből, mikor valaki csengetett.

   - Azonnal menj a szobámba. – utasított Mika, miközben a pólójába próbált belebújni.

   - Oké, de ki lehet az ilyen későn?

   - Gőzöm sincs, de bújj el gyorsan. Hwan, nyitod?

   - Persze, már megyek is.

Gyorsan eltűntem Mika szobájában, de nem csuktam be teljesen az ajtót, résnyire nyitva hagytam, hogy halljam, ha elmegy az ember.

   - Szia… - üdvözölte Shinhwan az idegent.

   - Sziasztok!

   - Mi szél hozott?

   - Jöttem beszélgetni. Talán zavarok.

   - Ami azt illeti…

   - Jó lenne, ha most elmennél, épp aludni készültünk.

   - Nahát, Mika, milyen kedves fogadtatás.

   - Bocs, fáradt vagyok.

   - Akkor majd pár nap múlva, mikor megint ráérek, majd átjövök megint.

   - Addigra veszünk pár sört és mindent átdumálunk.

   - Jó éjt!

   - Sziasztok!

Amint gyanúsan nagy lett a csend, egyből kidugtam a fejem a résen… de nem láttam senkit. Előbújtam rejtekemből és kiosontam a nappaliba. A két fiú annyira elfáradt, hogy a kanapén dőltek le aludni. Összebújva feküdtek egymás mellett, Hwan Mika mellkasára tette a fejét. Olyan édesek voltak, hogy nem volt szívem felkelteni őket, pedig elvileg én aludtam volna a nappaliban, ők pedig valamelyik szobában. Halkan kimentem a konyhába, elpakoltam a cuccokat, a levest betettem a hűtőbe és elszaladtam tusolni. Eleve is gyorsan szoktam, de most még jobban igyekeztem, nehogy megint beállítson valaki, aki miatt órákig kéne a zuhanyzóban rostokolnom. Ahogy végeztem, rögtön mentem is vissza Mika szobájába, bebújtam az ágyába és szinte azonnal el is aludtam.

3. rész - Táncpartnerek?!

A recepciónál ácsorogva azon gondolkodtam, mi lett volna, ha elfogadom az ajánlatát. Tulajdonképp csak azért akarta, hogy vele menjek, hogy a cselédje legyek. Azt pedig másnak sem vállalom, nemhogy egy idegennek.

   - Kisasszony, sajnálom, de ilyen névre nem érkezett foglalás.

   - Tessék? Meg tudná nézni még egyszer?

   - Már háromszor is ellenőriztem. Igazán sajnálom, de nem tudjunk Önt fogadni.

   - Nincs esetleg egy szabad szoba?

   - Sajnálatos módon nincs.

   - Értem, köszönöm. – megragadtam bőröndömet és magam után húzva távoztam az épületből. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak mentem előre… nem figyeltem senkire és semmire… csak el akartam tűnni. Épp léptem volna le a járdáról, mikor valaki megfogta vállaimat és visszarántott.

   - Te meg miért nem figyelsz előre?

   - Min Jun… te…

   - Tudtam, hogy egyedül teljesen el lennél veszve, ezért követtelek. Majdnem elütöttek az előbb.

   - Köszönöm… - megpróbáltam visszatartani a sírást, de nem sikerült. – Nincs hova mennem…

   - De azt mondtad, hogy a hotelben van.

   - Azt mondták, hogy nem érkezett az én nevemre foglalás.

   - Az ajánlatom még mindig áll, ha érdekel.

   - Komolyan gondoltad?

   - Persze. Mindkettőnk jól járna vele. Neked lenne hol laknod, nekem pedig nem kéne a házmunkákkal foglalkoznom a munka mellett.

   - Hol dolgozol?

   - Háttértáncos vagyok.

   - Azta! Tényleg?

   - Igen. Akkor, jössz? – felém nyújtotta kezét.

   - Jelenleg nem vagyok olyan helyzetben, hogy egy ilyen lehetőséget visszautasítsak. Tehát igen, és nagyon köszönöm. – örömmel fogtam meg kezét.

   - Gyere, szerzünk egy taxit.

   - Igenis, főnökúr! – szalutáltam.

Fél óra alatt odaértünk a lakáshoz, ami egy új építésű társasház 5. emeletén volt. Kívülről remekül nézett ki, de belülről… mintha legalábbis atombombát robbantottak volna.

   - Itt meg…

   - Ne, ne is kérdezd.

   - Egyedül csináltál ekkora kupit vagy segítséggel?

   - Nos… is.

   - És tényleg azt hiszed, hogy mindezt én fogom feltakarítani… szólóban?

   - Hát… mivel itt szeretnél lakni, ezért gondolom.

   - Nagyon tévedsz. Nem szeretnék, de rá vagyok kényszerítve. A cseléded pedig nem leszek, szóval vagy beszállsz te is, vagy ilyen trutyiban fogsz élni továbbra is.

   - De… ez volt az egyetlen kikötésem azért cserébe, hogy itt lehess!

   - Tudom, és nem is mondtam, hogy nem csinálom meg. Viszont teljesen egyedül nem vagyok hajlandó, főleg úgy, hogy közöm sincs az egész kupachoz. Szóval…?

   - Oké…

   - Nagyon helyes. Hol találhatok takarító cuccokat?

   - Öhm… a boltban?

   - Nem mondod, hogy még azokat sem szoktál venni?

   - Pedig…

   - Oh, jézus! Akkor most azonnal megyünk megvenni őket. – megragadtam a csuklóját és magam után rángattam.

   - Azt se tudod, hol…

   - Dehogynem! Megfigyeltem a taxiból.

   - Aish!

   - Nocsak, Mika-chan! Ő meg ki? – egy másik fiú került elő szinte a semmiből.

   - Félreérted…

   - A táncpartnere vagyok. Örülök a találkozásnak, a nevem Kim Hye Na, Hanna.

   - Valóban? Én Cho Shinhwan vagyok.