11. rész - Irány Kína (Siwon P.o.V.)

                A showt követő napon ismét Kínába készültem utazni egy sorozat miatt. Eleve is úgy gondoltam, hogy indulás előtt még benézek az ügynökségre, de arra nem számítottam, hogy hívást fogok bentről kapni. Lee Soo-man azonnal látni akart, nagyon idegesnek tűnt. Gyorsan összekaptam magam és alig fél órán belül már az irodájának ajtajában álltam. Bekopogtam és vártam.

   - Gyere be. – valamiért gyanúsan higgadt, mély hangon szólt hozzám. Beljebb mentem és becsuktam az ajtót. – Ülj csak le nyugodtan.

   - Köszönöm. – leültem és csak csendben figyeltem ujjaimat tördelve.

   - Ma ismét Kínába utazol, igaz?

   - Igen, 3 óra múlva megy a gép.

   - Tudom, a menedzsered említette korábban. – még mindig nem fordult felém és ez kezdett kissé frusztrálni. – Ugye tudod, hogy a banda szempontjából nagyon fontos, hogy a te image-eden ne essen csorba?

   - Igen, ezzel teljes mértékben tisztába vagyok. De… - szavamba vágott.

   - Ennyire jó volt a kiállítás? – elém tolt egy kisebb kupacnyi napilapot. Mindegyik címoldalán én voltam a tegnapi lánnyal.
   - Meg tudom magyar…

   - Ne nekem magyarázkodj, hanem a médiának. Én megértem, valóban csinos a hölgy, de… nem a te súlycsoportod.

   - Semmi közöm hozzá, csak megvédtem egy zaklatótól.

   - Nem a te dolgod lett volna, erre voltak ott a biztonságiak. Te azért voltál ott, hogy az Audit népszerűsítsd, nem azért, hogy botrányba kerülj holmi nőcskékkel. A lapok már összeboronáltak titeket és emiatt a fanok közül már többen elhagyták a klubot.

   - Ezt sajnálattal hallom, de…

   - Nincs de! Még egy ilyen botlás ás már nem csak ők fognak eltűnni, hanem a különböző munkaajánlatok is. A banda egyik arcaként nem engedhetsz meg magadnak még egy ilyen botlást.

   - Mégis mit tehetnék? Bújjak ki a bőrömből?

   - Viselkedj profiként.

   - Egész eddig… - ökölbe szorítottam kezemet – Igyekezni fogok.

   - Remélem is, mert nem szeretném, ha el kéne hagynod a fiúkat. Elvégre is, te hozod a legtöbb bevételt.

   - Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. – felálltam és mélyen meghajoltam – Többször nem fordul elő.

   - Bízok benned. Most pedig menj, nehogy lemaradj a gépedről.

   - Köszönöm, viszlát. – egyből elindultam kifelé. A folyosón menedzserem elkapta vállam.

   - Arra nem mehetsz ki, tele van az épület előtti terület fanokkal.

   - Mi?!

   - Tudod nagyon jól, hogy mit okoznak az ilyen jellegű hírek. Jobb lesz, ha hátul próbálunk meg kijutni.

   - Nem akartam, hogy ekkora felhajtás legyen, csak…

   - Tudom, segíteni akartál, előjött belőled a gentleman.

   - Valahogy úgy. – tarkóm vakargatva követtem – Annyira rosszat csak nem tettem… vagy igen?

   - Egyáltalán nem, csak te híresség vagy, nem tehetsz meg szabadon akármit. Ezt vállaltad, mikor aláírtad a szerződésed.

   - Tudom. – felsóhajtottam és feltettem napszemüvegemet és az ajtón kilépve egyenesen beszálltam a kisbuszba. Körben mindenhol síró és sikítozó lányok álltak, akik mind magyarázatot követeltek valami olyan dologgal kapcsolatban, ami csak egy; a média által kreált; kacsa volt.

    - Szóval… miről is szól ez az egész hisztéria.

   - Köztem és a modell között nem történt semmi, sosem láttam azel… Most hogy jobban belegondolok, nagyon ismerősnek tűnt valahonnan.

   - Biztos hasonlított a sokadik fanodra.

   - Lehet. – hátradőltem az ülésben és lehunytam szemem – Ha itt ekkora a felhajtás, akkor mi lesz odaát?

   - Már biztosan intézkedtek, nem kell aggódnod.

   - Nem aggódok… - előszedtem egy könyvet és olvastam, míg a reptérre nem értünk. El akartam felejteni a történteket, ki akartam zárni a valóságot…

Szerencsére a becsekkolással hamar megvoltunk és a repülő is pontosan indult, így hamar elszabadulhattam Szöulból. Most először nagyon vártam azt, hogy elhagyhassam a várost…

10. rész - Please, don't...

            Remegő hangon, már-már könnyes szemekkel néztem az olyannyira ismerős hang irányába. – O-oppa?!

   - Engedje el a hölgyet.

   - Oppa? Hölgy? Ti meg mégis miről beszéltek?

   - Oppa… Kérlek. – megfogtam kezét és szemébe néztem – Ne sodord magad bajba miattam. – halványan elmosolyodtam.

   - Ugyan, ez semm…

   - Kérlek. – szavába vágtam – A média mindenhol figyel, a csapatnak sem tenne jót, ha itt történne valami.

   - Ön… Nem találkoztam már önnel valahol?

   - Nem, most látjuk egymást először. – hazudnom kellett, nem akartam, hogy felismerjen – Biztosan csak összekeversz valakivel.

   - Meglehet…

   - Kérlek, menj, ezt pedig hagyd rám. – meghajoltam illedelmesen – Kérlek.

   - Rendben, de nagyon remélem, hogy nem fogja önt tovább zaklatni ez az alak.

   - Nem lesz gond, csak kérlek, távozz. – próbáltam finoman és nem túl feltűnően letessékelni a pódiumról. Nagy nehezen, de végül sikerült elérni, hogy távozzon, így végre a másik férfire is tudtam figyelni. – Nézze. Nem tudom, mit képzel, ki maga, de nincs joga sem hozzám érni, sem jelenetet rendezni a munkahelyemen. Ha maga miatt kirúgnak, akkor elhiheti, gondoskodni fogok arról, hogy ilyen helyekre soha többé be se tehesse a lábát.

   - Ki vagy te, hogy így beszélj velem?! – ismét elkapta állam és szorongatni kezdte.

   - Elnézést, baj van? – az egyik biztonsági ember jött oda hozzánk. A fickó egyből elengedett és egy lépést távolodott tőlem.

   - Az úr nem hajlandó távozni, többszöri felszólítás ellenére sem, valamint erőszakoskodott is.

   - Jöjjön velem, kérem. – az őr megfogta a férfi vállát és lekísérte előlem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, megigazítottam a hajam és a ruhám, majd ismét a kamerákra figyeltem…

Szerencsémre a nap további része gyorsan és újabb problémák nélkül telt el. Már alig vártam, hogy végre hazamehessünk Mimivel és megmártózhassak egy jó nagy kád meleg vízben. Az utóbbi hetekben ez volt ez egyik legrosszabb napom, hála annak az alaknak.

   - Föld hívja Nanát. Itt vagy még?

   - Itt… persze…

   - Nagyon nem úgy nézel ki. Mi a baj?

   - Elegem van ebből a napból. Megint felbukkant az az idegesítő pasi.

   - Aki korábban próbált téged..?

   - Az és megint meg akart csókolni, de.. Siwon odajött és leállította.

   - Hol voltam én ennél a jelenetnél?

   - Nem tudom, de nagyon ijesztő volt. Nem is az, hogy le akart kapni, sokkal inkább az, hogy miattam Ő majdnem bajba került. Ha a lapokban lehoznának valamit rólunk, az biztosan nem tenne jót sem neki, sem a bandának.

   - Hye Na, értem én, hogy fontos neked, hiszen mondhatni a szerelmed, de..nem kell túlzásba vinni az aggódást. A cég meg tudja oldani, ha gáz van, hiszen rengeteg kapcsolatuk van, melyek az egész média világot behálózzák.

   - Mi az, hogy túlzásba viszem?! – rá förmedtem – Egyáltalán nem túlzás, hiszen hozzá képest én csak…

   - Senki vagy? Ez nem igaz.

   - De még mennyire, hogy az… Inkább hagyjuk, oké?

   - Felőlem. – előttem haladt a táskájában kotorászva, közel voltunk már a lakáshoz. Beérve ő ledobta magát a kanapéra, én pedig a fürdő felé vettem az irányt. Megnyitottam a meleg vizes csapot, és míg a kád telni kezdett, addig én kimentem hozzá. – Inni valamit?

   - Feltételezem nem egy a fogalmunk az innivalóról jelen helyzetben, szóval megelégszek egy zöldteával is.

   - Ez gonosz volt. – kiöltöttem nyelvem - Mindjárt kész is lesz. Mész te először vagy én?

   - Neked húzósabb napod volt, előre engedlek.

   - Köszi. – odavittem neki a bögrét és mellé ültem – Még egy ilyen nap és tuti felmondok, nem az én idegzetemnek való.

   - Ne merészelj egyedül hagyni!

   - Csak vicceltem, nyugi. Nem hagylak el, annyit köszönhetek már neked…leszámítva azt az apróságot, hogy akárhányszor Ő megjelenik, te annyiszor kavarsz bele a dolgokba.

   - Nem kavarás, segítség. Segítek, hogy hamarabb megszerezhesd magadnak.

   - Honnan vetted, hogy meg akarom szerezni? Ez abszurd! Sosem tenném, a fanok meg is ölnének.

   - Azt nem hagyná, ne félj.

   - Tudod… - combjára csaptam finoman – Jelenleg az egyetlen dolog, amitől félek, hogy elúszik a ház, ha nem zárom el gyorsan a csapot. – felálltam és magára hagyva elmentem fürdeni. Jól esett elmerülni az illatos habokban, végre lazíthattam egy kicsit… olyannyira sikerült mindez, hogy el is szunnyadtam és Mimi szólongatására riadtam csak fel. Gyorsan kikecmeregtem a kádból, magamra tekertem egy törölközőt és kinyitottam az ajtót. – Bocsi, elaludtam.

   - Azt hittem, téged is elnyelt a mélység, mint Rudit.

   - Csak a habok és a fáradtság.

   - Nyomás az ágyba, hogy végre én is tusolhassak.

   - Igenis, főnökasszony! – szalutáltam és átcsoszogtam a szobámba. Megtörölköztem, a hajam is átszárítottam és elnyúltam ágyamon. Szinte azonnal elnyomott az álom…

            Reggel újult erővel keltem fel. Nyújtózkodtam egy nagyot, kimásztam az ágyból és mentem is kávét főzni. Közben elmosogattam a tegnapról maradt edényeket, eltettem a szárazakat és még pirítóst is készítettem. Amint a kávé elkészült az asztalhoz ültem és az újságot kezdtem lapozgatni. Nem találtam benne semmi érdekeset, szinte csak politika és gazdaság volt az egészben… Épp belekortyoltam az italba, mikor megláttam egy hírt. A kávét szökőkútként köptem ki, eláztatva vele az egész lapot. – Na nem…?!

9. rész - Szia, cica~

            Ott álltam a pódiumon, teljesen elvörösödve, mint egy jól megfőtt rák és nem tudtam, hogy mihez is kezdhetnék. „Ha most visszafordulok, akkor mindenki látni fogja, hogy mennyire zavarba jöttem. De ha nem, akkor viszont nem tudom rendesen végezni a munkámat és le fognak cseszni… azt pedig nagyon nem akarom.” Magamra erőltettem egy vigyort és mintha mi se történt volna, ismét pózolni kezdtem, mást úgy sem tehettem. Igyekeztem nem arra figyelni, hogy a legnagyobb kedvencem ott ül, tőlem alig pár méterre és zavarba ejtően édesen mosolyog.

   - Hanna, valami baj van? – Su Min odajött hozzám és megfogta a vállam – Nagyon kipirosodtál.

   - Nincs semmi, csak nagyon meleg lett idebent. Te nem érzed?

   - Öhm, nem igazán… Nem lehet, hogy lázas vagy? – maga felé fordított és tenyerét a homlokomra tette – Nem úgy tűnik. Akkor mi lehet a gond?

   - Tényleg sem…

   - Tudom már! Az az úriember ott. – amint felé mutatott, egyből elkaptam kezét és lerántottam.

   - Ne buktass le! – rá förmedtem – Nem akarom, hogy ide jöjjön.

   - Ne harapd már le a fejem egyből…

   - Sajnálom, csak… félek. Félek, ha a közelembe kerül, akkor teljesen leblokkolok és elrontom a munkámat. Már így is teljesen zavarban vagyok, csak az kéne még, hogy bájcsevegnem kelljen vele.

   - Miért? A múltkor is egész jól ment. – meglepetten nézett rám.

   - Azért, mert akkor is inkább te beszéltél és mondhatni engem csak bábként mozgattál. Akkor sem akartam vele beszélni, nem is igazán tudtam, csak dadogtam.

   - Te tudod… - kicsit talán sértődötten, de visszament a helyére. „Nem akartam megbántani, hiszen csak segíteni akar, de akkor sem tudok kibújni a bőrömből és fesztelenül szóba elegyedni rajongásom „tárgyával”.” – átálltam a kocsim másik oldalára, hogy még véletlenül se lássam Őt… de hiába próbálkoztam nem arra figyelni, hogy ennyire közel van, szinte csak pár lépésre tőlem, mégis az aprócska gondolat folyamatosan ott motoszkált elmém legmélyén és nem hagyott nyugodni. Akarva-akaratlanul is többször visszafordultam és messziről csodáltam Őt. Hiába, a tiltott gyümölcs a legédesebb és legcsábítóbb, számomra pedig Ő volt a legszebben mosolygó alma azon a bizonyos fán. Az egyik pillanatban még én is egy akartam lenni a sok visítozó, pénzsóvár liba közül, a következőben viszont csak el akartam tűnni örökre, szégyelltem volna, ha így lát engem… csak azt kívántam, hogy a napnak mihamarabb vége legyen és hazamehessek.

   - Elnézést, kisasszony. – egy férfi lépett közelebb a szalaghoz. Felé fordultam, meghajoltam és kérdőn néztem rá.

   - Igen, tessék. Segíthetek valamiben?

   - Felém tudna fordulni? A bal profilja igazán gyönyörű és szeretnék önről abból a szögből képeket készíteni. Persze, csak ha nem gond.

   - Természetesen semmi akadálya. „Elvégre is ezért fizetnek, nem?” – átfordultam és pózolni kezdtem, lassan váltogatva a beállításokat.

   - Remek, most a másik kezét tegye csípőre. Igen, pontosan így. – igyekeztem követni az instrukciókat, hogy az úrnak megfelelő képek készülhessenek – Mondja csak, járt ön bármiféle ilyen jellegű iskolába?

   - Nem, soha. Miért, talán valamit rosszul csináltam?

   - Épp ellenkezőleg, olyan természetesen mozog a kamera előtt, mintha világ életében ott lett volna.

   - Pedig alig 1 hónapja kezdtem csak. „Mivel nem volt más megoldásom akkoriban… Féltem, félek, de eddig semmi olyan incidens nem történt, ami eltántorítana. Leszámítva talán Őt…”

   - Kisasszony..?

   - Elnézést, csak elgondolkodtam. Folytathatjuk, ha gondolja.

   - Nem, köszönöm, ez már bőségesen elég lesz. – meghajolt – Viszontlátásra!

Én is mélyen meghajoltam, egyik kezemmel dekoltázsom takarva. Felegyenesedtem, de nem épp azzal találtam szembe magam, akire számítottam… - Megint maga?

   - Szia, cica. Csak nem hiányoztam?

   - Nem mondhatnám… - szemem forgatva ácsorogtam – Mit akar?

   - Amit már az előző… hány alkalommal is?

   - Ha jól rémlik 12. Hogy talált meg ismét?

   - Itt vagyok, csak ez számít, nem?

   - Menjen innen és hagyjon békén. – elfordultam és magamra erőltetve egy mosolyt pózoltam tovább. „Nem hiszem el, hogy megint rám lelt.  Komolyan, mindenhol kémei vannak, vagy mi?”

   - Fordulj ide, szépségem. Szeretem látni azt a gyönyörű arcodat, mikor mosolyogsz.

   - Nyálasabb nem tudna lenni? – felé fordultam, de meg kellett lepődnöm, ott állt előttem alig 10 centire – Me-menjen innen..!

   - Nem megyek, amíg meg nem kaptam, amit akarok. – nem mertem rá nézni, inkább elfordítottam fejem.

   - Menjen, vagy a biztonságiak viszik el.

   - Nem megyek sehova! – végigsimított arcomon, amitől teljesen kirázott a hideg… sokkal inkább az undortól, mint a gyönyörtől - Nézz rám, r*banc! – elkapta állam és úgy emelte magára tekintetem, majd egyre közelebb kezdett hajolni. Kezem automatikusan lendült, de másik kezével elkapta csuklómat, így esélyem sem volt őt pofon vágni…

   - Ha jól tudom, a modellek érintése külsős személyek számára tilos. – meglepetten kaptam fejem a hang irányába.

   - O-ppa?!

8. rész - Rendőrnéni

Már lassan egy hónapja, hogy átköltöztem Su Minhez. Az első pár nap furán telt, nehéz volt megszokni az új környezetet, de mindenképp megérte. Szép lassan gyűlt a számlámon a pénz, mert szinte minden másnap hívtak minket valahova. Hol autók mellett ácsorogtunk, hol modellkedtünk különböző reklámokban, magazinokban. Ma is épp egy showra tartunk, amit az Audi szervezett és a legújabb kocsikat fogják bemutatni. Összeszedtük a szükséges holmikat és elindultunk a rendezvény helyszínére.

   - Te tudod már, hogy mi lesz a mai téma? – kérdeztem barátnőmet, miközben felszálltunk a buszra. Néha elég érdekes elvárások szoktak lenni, remélem, végre lesz valami normális is.

   - Sejtelmem sincs, de túl sok ruhára most sem kell számítanunk az biztos. Ugye megszoktad már?

   - Nagyjából. Még mindig nem helyeslem, de ha ezért kapok fizetést, akkor… nincs mit tenni. Ráadásul eddig semmi olyan nem történt, ami miatt ott akarnám hagyni.

   - El ne szóld magad, még bármi megtörténhet.

   - Igaz, de… Tudod, amióta itt vagyok szinte csak jó dolgok történtek velem, leszámítva a szállodai incidenst. Találkoztam a fiúkkal és veled, végre van autogramom Tőle és még senki sem nézett rám furán, amiért ázsiai vagyok.

   - Talán azért, mert Ázsiában vagy?

   - Nem így értettem…

   - Tudom, csak vicceltem. Én is örülök, hogy itt vagy, végre nem az üres lakásba kell visszamennem egy-egy nap után.

   - Miért nem kerestél korábban lakótársat?

   - Hogy is mondjam… A legtöbb hozzánk hasonló munkakörben dolgozó lány nagyon nagyra tartja magát, azt hiszek, hogy ők a legek. Viszont erre nekem nincs szükségem, ezért vártam inkább a megfelelő személyre. Aki pedig te lennél.

   - Közel sem vagyok megfelelő, csak épp megtanultam befogni a szám.

   - Pont ezért vagy tökéletes, le tudsz állítani, ha arról van szó.

   - Inkább ne legyen. – leszálltunk a buszról és bementünk a komplexumba. Szokás szerint hatalmas kavalkád volt már jóval kezdés előtt. Hátul megkaptuk a ruháinkat, most sem vitték túlzásba.

   - Szóval ez alkalommal rendőrök leszünk, juppi!

   - Hé, egész sok textilt használtak, ha úgy vesszük. – felemelte a nadrágot és meglóbálta – A múltkorihoz képest mindenképp több.

   - Milyen igazad van. – átsétáltunk az öltözőkhöz és magunkra vettük a „csodás ruhakölteményeket”, aztán visszakóricáltunk a járművek mellé. Szerencsére egymáshoz közeli autókat kaptunk, így szemmel tudtuk tartani a másikat.

Nagyjából 10 órától voltunk a kocsik mellett. Fotózgattak minket jobbról, balról, szinte egész nap csak forogtunk össze-vissza. Volt egy röpke 15 perces ebédszünetünk, aztán vissza is álltunk a helyünkre.

   - Helló, Cica, megbüntetnél? – egy férfi lépett egészen közel a pódiumhoz.

   - Nem, ez nem az én feladatom.

   - Na, ne legyél ilyen szégyenlős. – egyik lábával átlépte a szalagot.

   - Uram, kérem, menjen vissza. – ellöktem magam a kocsitól és megpróbáltam kiterelni, de ő elkapott a derekamnál és magához rántott.

   - Öhm… volna szíves elengedni?

   - Ugyan miért kéne, Drága?

   - Mert nem megengedett, hogy átlépje a kordont. – szerencsére Mimi odajött hozzánk két őrrel együtt, akik leszedték rólam a férfit.

   - Minden oké?

   - Persze, nem tett velem semmit. Csak megijedtem egy kicsit.

   - Tudod mit hallottam nemrég?

   - Nem, de gondolom, mindjárt elmondod.

   - Na, ki a te oppád?

   - A kicsodám?

   - Oppa.

   - Hát… Mi?! Ő??

   - Mhm. Az előbb mondták a lányok, hogy ő is itt lesz az Audi egyik reklámarca.

   - Ez nem komoly, ugye?

   - Hát… Az itteni modellek egyben nem szoktak tévedni: ha híresség jön. A legtöbbnek az a fő célja, hogy elcsábítsa őket, hogy pénzt szerezzenek nem éppen tisztességes módon.

   - De nem akarom, hogy így lásson…

   - Miért? Nincs ebben semmi szégyellnivaló.

   - Tudom, de…

   - Nyugi, észre sem fog venni.

   - Remélem is.

Természetesen amint megjelent, egyből mindenki körülötte ugrált. Nem lepődök meg rajta, hiszen híresség, sokan szeretik és el sem tudom képzelni, hogy én kibírnám ezt minden áldott nap, de azért valahol mégis túlzásnak tartom. Ő is csak egy ember a sok közül, nem kell cirkuszi majmot csinálni belőle.

Megpróbáltam minél távolabb maradni tőle, nem akarok én is ott pattogni körülötte, az nem én lennék… De még így sem kerülhettem el őt. Pont rossz irányba fordultam, tekintetünk találkozott. Kikerekedett szemekkel nézett rám, mintha rájött volna, hogy már látott valahol, csak azt nem tudja, hogy hol is pontosan. Gyorsan elkaptam fejem, teljesen zavarban voltam. „Egyedül abban reménykedhetek, hogy nem jön majd ide.”

7. rész - Oppa~

Minden olyan gyorsan történt körülöttem az elmúlt egy hónapban, hogy szinte felfogni se volt időm. Alig, hogy megérkeztem ide, rögtön bekerültem egy meleg pár lakásába, mint „titkos takarítónő”. Édesek voltak velem, hogy segítettek, de nem akartam örökké bujkálni. Egy idegen pasitól kaptam munkát, ami lehet, hogy nem a legbiztonságosabb egy lánynak, de a fizetés jó, és ha szeretnék minél hamarabb saját lakást, akkor kell a pénz… És nem utolsó sorban lett egy új ismerősöm, aki szintén lány. Jobb lesz nála lakni, mert ő meg fogja érteni, ha épp nem akarok senkit látni a női problémák miatt. Nem csak a munkában tud majd segíteni, hanem abban is, hogy minél előbb megtaláljam a helyem Szöulban.

           Másnap, ahogy megbeszéltük, elmentem a CS kávézóhoz. A bejárat előtt ácsorogva vártam Su Mint, nem akartam egyedül ülni az asztalnál, az olyan… ciki és unalmas. Cipőm orrát türelmetlenül ütögettem hozzá az úthoz, miközben a földet bámultam. „Igazán jöhetne már…” – gondoltam magamban.

   - Bocsi, dugó volt és beragadt a buszom is. – lihegve kapaszkodott meg alkaromban Min.

   - Semmi gond. Menjünk be és szerezzünk valami innivalót neked, mert mindjárt összeesel.

   - Köszi, de azért annyira nem vészes a helyzet. – bementünk, kértünk egy-egy kávét és leültünk a teraszon. Kellemes volt az idő, a langyos szellő lágyan fújdogált.

   - Szóval… Mesélj magadról, mert a neveden kívül nem tudok rólad sokat.

   - Hát… Hol is kezdjem? Magyarországról jöttem ide, félig ugyanis magyar vagyok.

   - Tényleg? Nem gondoltam volna, jól beszéled a nyelvünket.

   - Mert valahogy sokkal inkább érzem magam ide valónak, mint magyarnak. Ott nem tetszett nekik, hogy ázsiai vagyok, még piszkáltak is érte. Jó, persze tisztelet a kivételnek.

   - Azta! Akkor neked két anyanyelved is van?

   - Mondhatni, plusz még beszélek angolul is.

   - Ez nem semmi! Minden elismerésem. Ha jól értettem, akkor ide menekültél a rasszizmus ellen?

   - Erős kifejezés, de a lényeg ez. De nem csak ezért, hanem azért is, mert szerettem volna megismerni a másik felemet. Sokat olvastam rólatok… rólam, mégis élőben olyan más minden.

   - A minden alatt szó szerint mindent értesz?

   - Mire gondolsz?

   - Hát, nem csak a történelmi dolgokra, hanem például, hogy… Mi menő manapság és mi nem?

   - Öhm… Az énekesekre célzol?

   - Látod, érted te. Na, van kedvenced?

   - Igen…

   - Mégpedig?

   - Egy bandában…

   - Ezt gondoltam, szólistából kevés van.

   - Férfi…

   - Ezt is sejtettem, lánytól nem pirultál volna így el.

   - E-elpirultam?

   - Aha. Tehát, melyik csapatban van?

   - Muszáj erről beszélnünk?

   - Erről lehet a legjobban megismerni valakit, hogy melyik fandomba tartozik. Na?

   - Te minek vallod magad?

   - Tündér volnék vagy mi.

   - Te is?? – hirtelen szaladt ki a számon, nem akartam lebuktatni magam.

   - Szóval te is. Hm, ki a biasod?

   - A kim?

   - A kedvenced.

   - Oh… ő. – megmutattam a tárcámban őrzött aprócska képet.

   - Jó választás. Nekem meg ő. – felém fordította a telefonját. Egy aranyos, kisfiús mosolyú srác tekintett vissza rám.  - Legalább nem fogunk összeveszni rajtuk.

   - Igazad van, de ő… nem ő a „fő gonosz”?

   - Ez így nem igaz! Mondjuk inkább úgy, hogy egy báránybőrbe bújt farkas.

   - Oké, te tudod. De miért pont ő?

   - Mert az ő személyisége ragadott meg a legjobban. Legtöbbször rosszabb, mint egy óvodás, vagyis bölcsődés, de mikor énekel… Olyankor egy igazi komoly, érzelmekkel teli férfi. Egyszerűen imádom!

   - Mintha csak magamat látnám.

   - Veled mi a helyzet?

   - Hasonló. Mikor már nagyon kilátástalannak tűnt a helyzet otthon, akkor botlottam belé. Mindig képes volt, még a legrosszabb pillanatokban is megnevettetni. Mondhatni ő a plátói szerelmem, de nem igazán az. Szerelem, báty, őrangyal… mind egyben.

   - Megértem. Azt ugye tudod, hogy ez a hely is az övé, részben.

   - Tényleg? Szóval ezért…

   - Hm?

   - Semmi, csak a múltkor voltam itt és akkor bejött. Bement a pult mögé, kiszolgált pár vendéget, aláírt pár lapot a fanoknak, aztán elment.

   - Így szokta. Van, mikor mások is jönnek vele vagy csak szimplán betévednek. Jól teszi egy fan, ha ezekre a helyekre jár.

   - Én nem fogok, ha nem muszáj.

   - Miért?

   - Félek, hogy beégek.

   - Ettől felesleges. Legfeljebb cukin mosolyog rád, de nem fog kiröhögni. És, itt is az esélyed.

   - Mi? – benéztem a hatalmas ablakon és láttam, amint megint besétál a pult mögé. Most komolyan ilyen peches lennék?

   - Na gyere. – Mimi megfogta a csuklómat és elkezdett befelé húzni.

   - Ne, nem akarom.

   - Ne nyafogj, csak kövess!

Odahúzott a pulthoz és mintha teljesen természetes dolog lenne, megszólította Őt.

   - Oppa, tudnál adni a barátnőmnek egy autogrammot?

   - Persze, nagyon szívesen. Milyen névre?

   - K-Kim Hye Na…

   - Te vagy a kedvence, csak szegény nagyon szégyenlős. Most van először Koreába és nem tudja, hogyan is működnek itt a dolgok. Esetleg egy fényképet is csinálnál vele?

   - I-igazán nem szükséges…

   - Ugyan, nem tesz semmit. – olyan édesen mosolyodott el, minden erő elszállt a lábamból. Gyengéden átkarolta a vállam, Su Min pedig elkészítette a fotót a telefonjával.

   - K-köszönöm. – mélyen meghajoltam.

   - Nincs mit, további kellemes napot.

   - Köszönjük, oppa.

   - Ezt muszáj volt?

   - Igen, így legalább lesz szép emléked, ha egyszer hazamész.

   - Ha…

   - Nem akarsz?

   - Nem terveztem.

   - Velem maradsz örökre?

   - Meglehet.

   - Szuper, akkor ezt ünnepeljük is meg egy telefonvásárlással. – ismét megragadta a karomat és maga után húzva elindult velem kifelé.

Most kifizette nekem a készüléket azzal a feltétellel, hogy később visszaadom neki az árát. Amint lesz fizetésem, vissza fogom fizetni neki. Végre egy újabb pipa kerülhet a képzeletbeli listámra.

6. rész - Su Min

Eljött a hétfő reggel, és vele együtt az első munkanapom. Egyszerre voltam izgatott, ideges és rémült. Nagyon megijedtem attól, amit a fiúk mondtak tegnap. Mi van, ha igazuk lesz, és tényleg olyat kérnek tőlem, amit normál körülmények között sem vállalnék el…? Félek, de ha önállósodni akarok, akkor muszáj elmennem és 100%-ot beleadni, ha valóban normális feladataim lesznek. A hétvégén a pasi azt mondta, hogy már ma lesz valami bemutató, szóval egyből beledobnak a mély vízbe. Hurrá…!

 

            Elveszettnek éreztem magam a város e részén, mivel leginkább csak a lakás és a kisbolt között mozogtam napi szinten. Abban reménykedtem, hogy nem fogok rögtön az első nap beégni azzal, hogy eltévedek és emiatt kések. De szerencsémre a fiúk voltak aranyosak, hogy rajzoltak nekem térképet és mindent leírtak mellé. Hol szálljak át és mire, merre menjek, stb. Az expohoz érve azonban megint elbizonytalanodtam…

   - Te vagy az új modell, ugye? – egy fiatal lány lépett elém.

   - Azt hiszem, igen. Meg tudnád mutatni, hogy merre kell menni?

   - Persze, gyere velem.

   - Köszi. Amúgy Kim Hye Na vagyok. – felé nyújtottam a kezem.

   - Jung Su Min, örvendek. – elfogadtam a gesztusomat.

   - Te mióta dolgozol itt?

   - 2 éve. Nem kell sokat szenvednünk a jó fizetésért. Bár… néha vannak fura alakok, de a bizti-boyok megoldják, ha szólsz nekik.

   - Szóval igaz lenne… - félhangosan gondolkodtam.

   - Mi?

   - Oh… Ismerőseim mondták, hogy tulajdonképp áruba bocsájtottam a testem.

   - Nos… bizonyos értelemben igaz. De csak akkor, ha hagyod magad. Ha nem akarod, hogy valami olyan történjen, akkor szólj a fiúknak és ők elintézik neked.

   - Ezt jó tudni. És miben kell lennünk?

   - A szervezőktől fogod megkapni az egyenruhádat minden rendezvény előtt. Ma kékben leszünk és Chevrolet-k mellett fogunk pózolni.

   - Tényleg?

   - Igen. Itt is vagyunk, ez a bázisunk. Le tudjuk rakni a táskáinkat, itt kapunk inni és enni is, bár utóbbit annyira nem.

   - Sztárok is szoktak ilyen helyekre járni?

   - Igen, de 30-40 perc után le szoktak lépni, mert menniük kell más helyekre a millió wonos mosolyukat villogtatni.

   - Értem. – csalódottan kémleltem a padlót.

   - Íme, a ruhád. – a kezembe nyomta a kupacot. Kihajtogattam őket és elszörnyedve emeltem magam elé – Ennyi?

   - Aha, talán sok?

   - Inkább kevés, nem szoktam mutogatni magam…

   - Jobb, ha hozzászoksz, mert ez a munka a kendőzetlen bájakról is szól.

   - Értem… - bevonultam a kis kabinba és átöltöztem. Hát, az biztos, hogy ilyet sose fogok utcára felvenni, túl sokat mutat.

   - Hm, jól áll. Gyere, mennünk kell a kocsikhoz.

   - Oké… - szótlanul követtem Su Mint. Nagyon félek, hogy már rögtön első nap valaki hozzám akar érni és emiatt problémázni fogunk. De simábban ment, mint gondoltam. Min sokat segített, terelgetett, hogy mit és hogyan csináljak. Csak ácsorogtam az autó mellett és mosolyogva fordultam a kamerák felé, ha arra kértek. Sok ismerős arcot láttam, színészeket, énekeseket, de szerencsére Őt nem. Ha Ő megjelent volna, teljesen biztos vagyok benne, hogy ott ájultam volna el.

   - Na, milyen volt az első nap?

   - Nem is olyan vészes, mint gondoltam. Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél. Nélküled tuti elbénáztam volna mindent.

   - Ugyan, semmiség. – legyintett – Merre mész haza?

   - A központban lakok két fiúval.

   - Két fiúval?? – úgy nézett rám, mintha legalábbis kínaiul beszélnék.

   - Igen. Hosszú sztori és nem is beszélhetek róla. De ha minden jól megy, akkor hamarosan külön tudok tőlük költözni.

   - Hm… Tudod, én épp lakótársat keresek. Nem szeretnél esetleg…

   - Hát… meg kell beszélnem a srácokkal, de tényleg jobb lenne egy lánnyal lakni, aki megérti, hogy ha a hónap bizonyos részében hisztis vagyok és hasonló hülyeségek, mint 2 pasival, akik tulajdonképp csak cselédként használnak. Szóval, ha adsz egy telefonszámot… oh, hogy nekem még nincs is itteni mobilom, akkor találkozhatnánk holnap valahol, ha gondolod.

   - Nem is rossz ötlet. Mit szólnál a CS kávézóhoz?

   - Akár… - miért pont ott? Mi lesz, ha megint besétál? Akkor… Bele se merek gondolni…

   - Nekem most mennem kell, holnap találkozunk. Szia! – mosolyogva köszönt el tőlem. Még intettem felé párat, aztán én is elindultam hazafelé.

            A fiúk nem igazán örültek neki, hogy ilyen hamar elmegyek tőlük, de megértették, hogy jobb lesz nekem egy lány mellett. Ráadásul így nem kellett attól félni, hogy lebukunk. Megígértem nekik, hogy amikor csak lesz időm, meglátogatom őket, és ha lesz jegyem, akkor adok nekik és így el tudnak jönni a jó kocsik közé. Holnap után el is kezdek átcuccolni, hogy minél hamarabb megszokjam az új helyet.

5. rész - Munkalehetőség

Lassan 4 hete vagyok a fiúkkal, szerencsére még nem buktunk le. Ebben az időben szinte mindenről megjegyeztem, hogy hol találom, mondhatni otthonosan mozogtam náluk. Én tartom fejben, hogy mikor hova kell menniük; főzök, mosok, takarítok. Kezd olyan érzésem lenni, mintha én lennék az anyja két eszetlen kölyöknek, akiket még mindig a szoknya mellett kell tartani. Lehet, hogy furán hangzik, de kifejezetten örülök neki, hogy velük vagyok. Mert bár tényleg nagyon bunkók és idióták tudnak lenni, legtöbbször mégis kedvesek és odafigyelnek rám. Nem cselédként tekintenek rám, ahogy arra eleinte céloztak, hanem lakótársként… aki a legtöbb házimunkát elvégzi helyettük. Ők dolgoznak, én rendet tartok. Nekem sem ártana valami munka, de eddig nem igazán jártam sikerrel, mivel tényleges képzettségem nincs, csak egy érettségit tudhatok magaménak. Bármit is fogok csinálni, azt jó lenne minél hamarabb megtalálni, mert nem szeretnék sokáig a nyakukon lógni…

            Épp a szokásos hétvégi bevásárló-körutamon járok boltról boltra. Ha én nem venném meg a szükséges dolgokat, akkor az a két táncos lábú biztosan éhen halna, vagy legalábbis instant kajákon élnének. Hogy én milyen jó fej vagyok… és figyelmetlen is egyszerre. Annyira belemerültem a listámba, hogy nem is néztem az utat, csak mentem előre, míg fel nem kenődtem valakire. „Remek, szokás szerint…” –morgolódtam magamban.

   - Elnézést! – mélyen meghajoltam, bár a zacskók majdnem elhúznak, annyira nehezek.

   - Semmi gond. Ön jól van?

   - Igen, köszönöm. Akkor, viszlát! – igyekeznem kell tovább, ha időben haza akarok érni. Hm, haza… fura ezt mondani egy olyan lakásra, ami nem az enyém és szinte idegenekkel lakok együtt.

   - Várjon, kérem!

   - Segíthetek valamiben?

   - Ami azt illeti… Nem dolgozna nekem?

   - Tessék?! – jó, ez most vagy egy nagyon rossz vicc, vagy… Nem, ilyen könnyen nem pottyanhat az ölembe egy munkalehetőség. – Sajnálom, de sietnem kell.

   - Komolyan gondoltam. Pont olyan, amilyen lányt keresek.

   - Még mielőtt belekezdene, kérem, inkább hagyjuk. Nem érek rá fura, ismeretlen alakokkal beszélgetni.

   - Legalább hallgasson meg! Csak 5 percet kérek, annyi ideje biztosan van.

   - Nem szoktam idegenekkel társalogni… – de sajnos szükségem van a munkára, azért kénytelen leszek őt meghallgatni – Miről lenne szó?

   - Mit szólna hozzá, ha beülnénk valahova megbeszélni?

   - Rendben, de nincs túl sok időm, várnak otthon.

   - Gyors leszek.

Egy közeli kávézóban ültünk le. Ő egy tejes kávét rendelt, én pedig csak egy teát, nem vagyok oda a kávéért. Percekig csak csöndesen ücsörögtünk, egyikünk sem szólalt meg. Tisztára olyan volt, mint a filmekben látható első randi… csak mi nem azért jöttünk ide. Azt sem igazán tudom, hogy miért is mentem bele, mert normál esetben nem álltam volna le egy ilyen személlyel, akiről azt se tudom, hogy ki fia-borja, de sajnos a szükség nagy úr, kell a munka.

   - Tehát, miről lenne szó? – törtem még végül a már-már kínos némaságot.

   - Modell-ügynök vagyok, íme a névjegyem. Lányokat keresek autó- illetve motorshowkhoz, versenyekhez.

   - Miért én kellek hozzá?

   - Mert önnek remek alakja van, elég magas és csinos. Természetesen nem erőltethetek önre semmit, de örülnék neki, ha velünk dolgozna.

   - Mindenkivel ezt csinálta? Ismeretlenül leszólította őket és várta, hogy bedőljenek önnek? Csak mert én nem fogok. Még ha jól is fizetne, akkor se mennék bele.

   - Kisasszony, kérem, higgyen nekem, nem akarok rosszat.

   - Akkor sem. – leraktam az asztalra a teám árát, felkaptam a szatyrokat a táskámmal együtt és elindultam kifelé – Viszlát.

   - Kérem, legalább a nevét mondja el…

Az ajtóban megtorpantam. Nem tudom, hogy azért-e, mert belém hasított a felismerés, hogy talán sose lesz még egy ilyen könnyen jött lehetőségem vagy azért, mert épp most készül belépni az épületbe az a személy, aki szintén nagyban hozzá járult az utazásomhoz, aki miatt ide akartam jönni. Ha röviden akarnám összefoglalni, hogy mit is érzek most, akkor azt hiszem, az ájulás kerülget…

Gyorsan visszaültem a helyemre, hogy még véletlenül se fussak vele össze, mert akkor biztosan valami hülyeséget csinálok vagy mondok… és nem szeretném leégetni magam a fél város előtt azzal, hogy pont neki vallok szerelmet, vagy valami hasonló.

   - Legyen. – a pillanat hevében döntöttem, talán meg is bánom, de szükségem van a munkára és a pénzre. – Mit kell csinálnom? Mikor kezdhetek? Mennyi a fizetés?

   - Nos…

A férfi nagyjából fél óra alatt elmondott mindent, amire akkor épp kíváncsi voltam. Amint a kis megbeszélésünknek vége lett, egyből siettem vissza a fiúk lakásába, hogy elújságolhassam nekik a nagy hírt. Főztem nekik finom vacsorát, még egy-egy doboz sört is hoztam, hogy legyen mivel koccintani…

   - Mmm, minek van ilyen isteni illata? – Mika volt az első, aki megjelent a konyhában.

   - Szia! A kedvenceiteket készítettem, mert ma este ünneplünk.

   - Mit is? – előkerült Hwan is.

   - Azt, hogy végre találtam munkát.

   - Akkor itt hagysz minket? – Min Jun szomorkásan ült le az egyik székre.

   - Igen, de nem azonnal. Csak akkor, ha elég pénzem lesz elköltözni.

   - Mi lesz a dolgod? – Shinhwan is helyet foglalt és magához vett egy tányért.

   - Modell leszek autós és motoros bemutatókon, versenyeken.

   - Ugye… ugye tudod, hogy ez mit jelent?- Hwannie ijedten nézett a szemembe.

   - Azt hiszem… Ott állok a járművek mellett és mosolygok.

   - Röviden valóban ennyi.

   - És mi lenne a hosszabb verzió, Mika-chan?

   - Tulajdonképp most csináltál prostit magadból. – fintorogva könyökölt az asztalra.

   - Hogy mi?

   - Jól hallottad, most bocsájtottad áruba a tested.

   - Nem! Vagyis lehet, de… nem tehetek róla. Túl gyorsan történtek a dolgok és a pillanat hevében döntöttem úgy, hogy elvállalom. Istenem, mit tettem?!

   - Mégis mi tudott ennyire kizökkenteni? – Shin kérdőn nézett rám, úgy, mintha bármit képes lenne megtenni ezért az egy válaszért.

   - Ő…

   - Ki az az ő?

   - Az egyetlen személy, aki mindennél és mindenkinél fontosabb nekem, habár ő erről nem tud.

   - Vagyis?

   - Ezt még senkinek se mondtam el, még otthon sem.

   - Akkor nem muszáj.

   - Egy énekes, akit akár nevezhetnék az első szerelmemnek is, de ez meglehetősen nagy túlzás lenne, ezért inkább maradjunk annyiban, hogy nagyon kedvelem. Igen, kérdezhetnétek, hogyan kedvelhetek valakit, akit nem is ismerek személyesen, de nem ez a fanok dolga? Bár, nem tartom magam igazán fannak se, mert annál többet érzek iránta. Szóval… igazság szerint fogalmam sincs, hogy milyen „kapcsolatom” van vele, de egy biztos, nagyon fontos része az életemnek.

   - Azért nem akarod elmondani a nevét, mert esetleg ismerhetjük?

   - Nos… igen.

   - Tehát vagy Loen-es vagy SM-es. Hm…?

   - Aish! Túl sokat mondtam, inkább hagyjuk. Elmegyek hétfőn az ügynökséghez, megnézem hogyan működnek a dolgok, és ha nem tetszik, akkor fel is mondok.

   - Helyes döntés.

Vacsora után koccintottunk a sörökkel, beszélgettünk még egy kicsit, hogy kinek hogyan telt a napja, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én maradtam mosogatni, rendet rakni a konyhában, a fiúk pedig letusoltak, aztán el is tűntek, ki-ki a maga szobájában… ami mellesleg elég meglepő számomra, mivel amióta itt vagyok, azóta mindig együtt khm… aludtak, maradjunk ennyiben. Dolgom végeztével én is vettem egy forró fürdőt és elvonultam a kanapéra aludni. Nem a legkényelmesebb, de egész jól meg lehet szokni. Hamarosan úgyis lehet saját ágyam, ha összejön a meló… ha összejön.