Ott álltam a pódiumon, teljesen
elvörösödve, mint egy jól megfőtt rák és nem tudtam, hogy mihez is kezdhetnék. „Ha most visszafordulok, akkor mindenki
látni fogja, hogy mennyire zavarba jöttem. De ha nem, akkor viszont nem tudom
rendesen végezni a munkámat és le fognak cseszni… azt pedig nagyon nem akarom.”
Magamra erőltettem egy vigyort és mintha mi se történt volna, ismét pózolni
kezdtem, mást úgy sem tehettem. Igyekeztem nem arra figyelni, hogy a legnagyobb
kedvencem ott ül, tőlem alig pár méterre és zavarba ejtően édesen mosolyog.
-
Hanna, valami baj van? – Su Min odajött hozzám és megfogta a vállam – Nagyon kipirosodtál.
- Nincs semmi, csak nagyon meleg lett
idebent. Te nem érzed?
- Öhm, nem igazán… Nem lehet, hogy lázas
vagy? – maga felé fordított és tenyerét a homlokomra tette – Nem úgy tűnik.
Akkor mi lehet a gond?
- Tényleg sem…
- Tudom már! Az az úriember ott. – amint
felé mutatott, egyből elkaptam kezét és lerántottam.
- Ne buktass le! – rá förmedtem – Nem
akarom, hogy ide jöjjön.
- Ne harapd már le a fejem egyből…
- Sajnálom, csak… félek. Félek, ha a
közelembe kerül, akkor teljesen leblokkolok és elrontom a munkámat. Már így is
teljesen zavarban vagyok, csak az kéne még, hogy bájcsevegnem kelljen vele.
- Miért? A múltkor is egész jól ment. –
meglepetten nézett rám.
- Azért, mert akkor is inkább te beszéltél
és mondhatni engem csak bábként mozgattál. Akkor sem akartam vele beszélni, nem
is igazán tudtam, csak dadogtam.
- Te tudod… - kicsit talán sértődötten, de
visszament a helyére. „Nem akartam
megbántani, hiszen csak segíteni akar, de akkor sem tudok kibújni a bőrömből és
fesztelenül szóba elegyedni rajongásom „tárgyával”.” – átálltam a kocsim
másik oldalára, hogy még véletlenül se lássam Őt… de hiába próbálkoztam nem
arra figyelni, hogy ennyire közel van, szinte csak pár lépésre tőlem, mégis az
aprócska gondolat folyamatosan ott motoszkált elmém legmélyén és nem hagyott
nyugodni. Akarva-akaratlanul is többször visszafordultam és messziről csodáltam
Őt. Hiába, a tiltott gyümölcs a legédesebb és legcsábítóbb, számomra pedig Ő
volt a legszebben mosolygó alma azon a bizonyos fán. Az egyik pillanatban még
én is egy akartam lenni a sok visítozó, pénzsóvár liba közül, a következőben
viszont csak el akartam tűnni örökre, szégyelltem volna, ha így lát engem… csak
azt kívántam, hogy a napnak mihamarabb vége legyen és hazamehessek.
- Elnézést, kisasszony. – egy férfi lépett
közelebb a szalaghoz. Felé fordultam, meghajoltam és kérdőn néztem rá.
- Igen, tessék. Segíthetek valamiben?
- Felém tudna fordulni? A bal profilja igazán
gyönyörű és szeretnék önről abból a szögből képeket készíteni. Persze, csak ha
nem gond.
- Természetesen semmi akadálya. „Elvégre is ezért fizetnek, nem?” –
átfordultam és pózolni kezdtem, lassan váltogatva a beállításokat.
- Remek, most a másik kezét tegye csípőre.
Igen, pontosan így. – igyekeztem követni az instrukciókat, hogy az úrnak
megfelelő képek készülhessenek – Mondja csak, járt ön bármiféle ilyen jellegű
iskolába?
- Nem, soha. Miért, talán valamit rosszul
csináltam?
- Épp ellenkezőleg, olyan természetesen
mozog a kamera előtt, mintha világ életében ott lett volna.
- Pedig alig 1 hónapja kezdtem csak. „Mivel nem volt más megoldásom akkoriban…
Féltem, félek, de eddig semmi olyan incidens nem történt, ami eltántorítana.
Leszámítva talán Őt…”
- Kisasszony..?
- Elnézést, csak elgondolkodtam.
Folytathatjuk, ha gondolja.
- Nem, köszönöm, ez már bőségesen elég lesz.
– meghajolt – Viszontlátásra!
Én
is mélyen meghajoltam, egyik kezemmel dekoltázsom takarva. Felegyenesedtem, de
nem épp azzal találtam szembe magam, akire számítottam… - Megint maga?
- Szia,
cica. Csak nem hiányoztam?
- Nem mondhatnám… - szemem forgatva
ácsorogtam – Mit akar?
- Amit már az előző… hány alkalommal is?
- Ha jól rémlik 12. Hogy talált meg ismét?
- Itt vagyok, csak ez számít, nem?
- Menjen innen és hagyjon békén. –
elfordultam és magamra erőltetve egy mosolyt pózoltam tovább. „Nem hiszem el, hogy megint rám lelt. Komolyan, mindenhol kémei vannak, vagy mi?”
- Fordulj ide, szépségem. Szeretem látni azt
a gyönyörű arcodat, mikor mosolyogsz.
- Nyálasabb nem tudna lenni? – felé fordultam,
de meg kellett lepődnöm, ott állt előttem alig 10 centire – Me-menjen innen..!
- Nem megyek, amíg meg nem kaptam, amit
akarok. – nem mertem rá nézni, inkább elfordítottam fejem.
- Menjen, vagy a biztonságiak viszik el.
- Nem megyek sehova! – végigsimított arcomon,
amitől teljesen kirázott a hideg… sokkal inkább az undortól, mint a gyönyörtől
- Nézz rám, r*banc! – elkapta állam és úgy emelte magára tekintetem, majd egyre
közelebb kezdett hajolni. Kezem automatikusan lendült, de másik kezével elkapta
csuklómat, így esélyem sem volt őt pofon vágni…
- Ha
jól tudom, a modellek érintése külsős személyek számára tilos. – meglepetten kaptam
fejem a hang irányába.
- O-ppa?!
